A külföldit, aki ellátogat a Dublintól északra elterülő Droghedába, nagy meglepetés éri a városházán. Az eredeti ír nevén Droichead Átha, vagyis a Gázló Hídja fontos ipari központ és kikötő lobogóján és címerpajzsán ugyanis félreismerhetetlenül ott díszlik a török félhold és csillag. Ha egy szóval kívánnánk válaszolni a kérdésre, hogy ez a nagyon távoli és idegen keleti jelkép miként kerülhetett oda, azt mondhatnánk, hogy hálából. – írja a turkinfo.hu
Igen, I. Abdulmedzsid oszmán szultán és muzulmán kalifa nemes lelkű segítségének megörökítéseként, annak elismeréseként és az azért járó szívből jövő köszönetként, hogy Konstantinápoly ura a XIX. század közepén pótolhatatlan és mindenki másnál bőkezűbb segítséget nyújtott az éhínségtől meggyötört és a legmélyebb nyomorba süllyedt Írország népének. Mindez hogyan volt lehetséges a Nyugaton általában önkényuraknak tartott török császárok egyikének részéről? Úgy, hogy az oszmán szultánokról kialakított amúgy is tévesen és igazságtalanul durván általánosító nyugati kép legkevésbé sem illett volna rá a nyugati orientációjú és reformszellemiségű Abdulmedzsidre, aki nem mellesleg igen kedves volt a magyarok szívének is.
De erről is röviden szólni kell, hogy érzékeltessük a nagy államférfi jellemét és emberi tulajdonságait. Újítások iránti hajlandóságát minden valószínűség szerint apjától, Mahmudtól örökölte, akinek anyja francia volt. Ő vetett véget a múltba visszahúzó legbefolyásosabb erő, a janicsárok döntő befolyásának: a török történetírásban “kedvező eseményként” elkönyvelten az ő parancsára lőtték halomra kartácstűzzel a fellázadt elitgárdát.
Fia, Abdulmedzsid viszont már az oszmán–török reformkor, a tanzmát, a magyarul átszervezést jelentő, felívelő időszak legnagyobb alakja volt. Nevéhez fűződik annak a “nemes leiratnak” a kihirdetése 1839 novemberében, amely vallási hovatartozásra való tekintet nélkül szavatolta a birodalom minden alattvalója számára életének, becsületének és vagyonának sérthetetlenségét. Ezt erősítette meg 1856 februárjában egy másik leirata, a “magasztos” jelzőjű. E reményteljes, nagy korszakban alapították meg az első török szimfonikus zenekart, s 1847. június 18-án Liszt Ferenc bűvölte el virtuóz játékával a szultánt és udvarát. Abdulmedzsid érdemrenddel tüntette ki a magyar mestert, aki viszont egyik parafrázisában emléket állított a művészetpártoló és szabadelvű uralkodónak. Abdulmedzsid konstantinápolyi Portája a magyar szabadságharc idején határozottan tiltakozott az orosz cár magyarországi beavatkozása ellen. Resid pasa, a szultán nagyvezíre megbízásából az oszmán diplomácia egyeztette a tiltakozó lépéseket Stratfort Canning angol és gróf Andrássy Gyula konstantinápolyi magyar követtel. A szultán kormánya azonban ennél sokkal többet tett azzal, hogy elutasította a magyar szabadságharcos menekültek kiadatását. Pedig az osztrákok és oroszok ennek érdekében durva nyomást fejtettek ki rá. Követeléseiket hangos kardcsörtetéssel adták elő, orosz–török háborúval fenyegetőzve. Abdulmedzsid a magyar ügy melletti kiállásával kivívta a liberális Európa tiszteletét. 1850-ben hadügyminisztere, Mehmet Ali Pasa óvta meg Kossuthot és Bemet már a bulgáriai Sumlában osztrák bérgyilkosok merényletétől.
A krími háborúban, amelyet az Oszmán Birodalom Oroszország ellen vívott francia, brit és szárd oldalon, az addigra muzulmánná lett Guyon Richárd és Kmety György honvéd tábornokok – már mint Hurşid és İsmail pasa – a kaukázusi fronton harcoltak.
De talán már túl messze kanyarodtunk el eredeti témánktól a művelt, elődeitől eltérően franciául is beszélő humánus török uralkodó érdemeinek felsorolásával.
Történetünk az Írországban 1845-től pusztító burgonyavész elhatalmasodásával kezdődött. E növényi megbetegedés szörnyű katasztrófát okozott. A nyomában járó éhínség 750 ezer emberéletet követelt, s 1846 és 1855 között több mint egymillió embert arra kényszerített, hogy a tragédia színhelyéről elmenekülve idegenben próbáljon meg új életet kezdeni. Írek özönlöttek az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába vagy Anglia ipari övezeteibe. A bajok gyökere 1541-ig nyúlik vissza, tehát az írországi angol uralom kezdetéig. Az egész földterületet az angol nagybirtokosok uralták. Az ír parasztok tőlük bérelhették a földet, amelyen gabonát és burgonyát termesztettek, s kis mennyiségben állatot is tarthattak. A parasztok a bérleményért a nagybirtokosoknak gabonával és állati termékekkel fizettek, amelyeket a birtokosok kivittek Angliába. Az ír lakosság alapvető élelmét a burgonya adta, amelyet egyszerűen, olcsón és gyorsan lehetett termeszteni. Már egy nagyobb család meg tudott élni abból, ha egy talpalatnyi földet burgonyával vetett be. Írországban nagy volt a szegénység. Több millió ír kölcsönfelvételből, koldulásból és könyöradományokból tartotta fenn magát. A falusi lakosság pedig oly mértékben függött a burgonyaterméstől, hogy részleges terméskiesések is súlyos zavarokat okoztak. Ilyesmi előfordult már 1817-ben, 1821-ben, 1825-ben és az 1830-as esztendő nagy részében is. Az 1845-ben észlelt burgonyavész teljesen ismeretlen jelenség volt a Brit-szigeteken, s ellenintézkedéseket is csak lassan léptettek hatályba. A brit kormány utasítására kukoricalisztet juttattak az éhezőknek, s közmunkaprogramokat indítottak. Hátrányosan hatott ki a helyzetre az akkor uralkodó gazdaságpolitikai ortodoxia, amely szerint az állam lehetőleg mind kevésbé avatkozzék be a gazdaságba, a kereskedelembe és az élelmiszerek elosztásába. Ezért az ír éhínség idején sem szánták rá magukat arra, hogy korlátozott időre tiltsák meg az ír gabona kivitelét és az alkohollepárlást élelmiszerekből. Mindezt annak ellenére, hogy korábban hasonló intézkedések hatékonynak bizonyultak. 1848-ban a brit kormány levest és ételt osztott szét több mint kétmillió éhezőnek. A közmunkák és a segélyek sok embert életben tartottak ugyan, de ugyanakkor ezrek haltak éhen, vagy legyengülve járványok áldozataivá váltak. Egyes adatok szerint az ír lakosság lélekszáma a nagy éhínség és a tömeges kivándorlás következményeként hat millió alá süllyedt, majd miután a kivándorlás folytatódott, 1901-ben már csak 4 458 775 volt.
John Mitchel ír nacionalista újságíró és politikai aktivista így jellemezte az akkori helyzetet a brit–ír viszony szempontjából: “a burgonyát a Mindenható küldte, de a nagy írországi éhínséget az angolok okozták”.
Abdulmedzsid szultánnak ír volt a személyi orvosa. Tőle hallotta, hogy a burgonyavész mekkora tragédiát zúdított Írországra. Szavait az uralkodó nagy együttérzéssel fogadta, kiváltképp, mikor kiderült, hogy a doktor közeli rokonságából is sokan elpusztultak. Azokban az években az Oszmán Birodalomban is fojtogató mezőgazdasági problémák jelentkeztek, hatalmas szárazság ütötte fel a fejét. Mindez arra indította a konstantinápolyi török császárt, hogy kinyilvánítsa: nagy bajában megsegíti Írország szenvedő népét. Meghirdette, hogy 10 ezer angol fontot küld az ír földműveseknek. Ez manapság 800 ezer fontot, illetve 1,7 millió dollárt érne. Csakhogy történt valami, amire a jószívű és bőkezű török adakozó nem számított. Viktória királynő megbízásából a Fényes Portánál kihallgatásra jelentkezett a brit nagykövet, és arra kérte a szultánt, hogy ha egy mód van rá, csak ezer fontot szíveskedjék átutalni. E kérés oka ugyanis az volt, hogy a Brit Birodalom feje maga korábban is csak 2 ezret adományozott ír alattvalói számára, s nem lenne ildomos, ha az oszmán küldemény értéke ezt jóval meghaladná. A diplomáciai udvariasság szabályaiban amúgy is jártas Abdulmedzsid látszatra természetesen teljesítette a királynői óhajt. Már csak azért is, mert nem akarta megsérteni az országa iránt mindig jóindulatú magatartást tanúsító Britanniát, amely főként Oroszországgal szemben gyakorta pártfogolta Konstantinápolyt. Az érdekelt közvélemény valóban csak ezer, török küldte fontról tudott. Az azonban már titokban maradt, hogy búzával, élelemmel és más segélyjavakkal színültig megrakodva öt kereskedelmi hajó indult útnak a távoli szigetországba. Persze közben minden kitudódott, s brit bíróságok döntéseikkel igyekeztek megakadályozni a hajók kikötését Belfastban, Corkban és Dublinban. Jogi fáradozásaik azonban hiábavalónak bizonyultak. Az élelem feltűnés nélkül hiánytalanul megérkezett a már említett és sokkal szerényebb Droghedéba, s az oszmán tengerészek ki is rakták a ládákat a címzettek számára. Frank Godfrey polgármester 1995. május 2-án emléktáblát leplezett le a droghedai Westcourt Hotel falán. A török hajósok ugyanis egykor ebben az épületben szálltak meg a segélyszállítmány kirakásának és elhelyezésének napjaiban. A tábla arra a levélre is felhívja a figyelmet, amelyet az “ír nemesek, más uraságok és lakosok” küldtek Konstantinápolyba hálájuk kifejezéseképpen. „Az európai államoknak példaként szolgálhat, ahogy az oszmán szultán az éhezők segélykiáltását meghallva bőkezűen adakozott – írták. Ezzel enyhítette sokak szenvedését, másokat pedig megmentett a biztos éhhaláltól. Reméljük, hogy a sors megkíméli az oszmán szultán birodalmát a mienkéhez hasonló ínségtől.” Ez a levél fennmaradt, s az isztambuli Topkapi Szerájban őrzik.
Az írek soha nem felejtették el régi jótevőjüket. Amikor 2010 áprilisában állami látogatáson Törökországban járt Mary McAleese elnök asszony, hivatalosan is kifejezte népe háláját az oszmán szultán és kalifátus egykori emberbaráti segítségért vendéglátójának, Abdullah Gül államfőnek.
Azokban a napokban azt is felidézték, amit a nagy török lírikus, Yahya Kemal Beyatlı beszélt el egyszer az írekről. Az 1958-ban, hetvenhárom éves korában Isztambulban elhunyt költő, aki az oszmán Üsküpben, a későbbi Szkopjében született, tanácsadóként és tudósítóként ott volt az 1923-as lausanne-i békekötésen. A végül kemalista győzelemmel, az új Törökország teljes függetlenségének kimondásával végződött tárgyalásokon azonban a résztvevők előzőleg gyakran keményen alkudoztak, és éles szócsatákat vívtak. Előfordult, hogy egy-egy kérdésben a nyugati szövetséges hatalmak megbízottai szinte egyöntetűen a török küldöttséggel szemben foglaltak állást. Az ír küldött viszont mindig a kemalisták mellett szavazva emelte magasba a kezét. Beyatlı, a török riporter a szünetben odament hozzá, és megkérdezte, hogy ezt miért teszi. A költő feljegyzése szerint így hangzott a válasz: “Nekem ez kötelességem. De nemcsak nekem, hanem minden egyes ír férfinak és nőnek. Amikor ugyanis mi éhségtől és betegségtől szenvedtünk, a maguk oszmán elődei hajókon élelmet küldtek nekünk, és pénzbeli adományokban is részesítettek bennünket. Mi soha nem felejtettük el, hogy a mi nagy bajunkban baráti kezet nyújtottak ki felénk. Ezért az ön nemzete megérdemli, hogy amikor csak lehet, mi is segítsünk neki.”
Az újklasszicista költő hosszú éveket töltött Párizsban, tanult egyetemeken, s az otthoni önkényuralmi rendszer más ellenzéki török emigránsaival együtt ismerkedett a szabad francia közélettel, a legmodernebb irodalmi irányzatokkal. Hazatérése és a kemalista győzelem után megválasztották parlamenti képviselőnek. majd éveket töltött diplomáciai szolgálatban. Volt követ Lengyelországban, Portugáliában, Spanyolországban és Pakisztánban. Versei tanúsága szerint mindig visszavágyódott örökre elvesztett balkáni oszmán szülőföldjére. Egyszer Atatürk megkérdezte tőle. hogy mi tetszik neki legjobban az új fővárosban, Ankarában. “Az, hogy könnyűszerrel visszatérhetek onnan Isztambulba” – hangzott a válasz…
Az IrishCentral internetes portál jelentése szerint Abdulmedzsid szultán fentiekben ismertetett nemes, de kalandos vállalkozásáról, az írek megsegítéséről film készül, amelynek forgatását 2015 nyarára tervezik írországi, angliai és törökországi helyszíneken. 2016-ban pedig már forgalmazni is szeretnék. Rendezője, a 46 éves Ömer Sarikyaja a délkelet-törökországi Batman szülötte. A forgatókönyvet az írországi Tipperaryban született Norina Mackey írta. Egy katolikus pap szerepében látható lesz majd az ír–amerikai Dave Bresnahan színész. Az Éhség című filmalkotás várható bevételének tekintélyes részét felajánlják az UNICEF-nek, az ENSZ Gyermekalapjának. Sarikaya rendezőt mintegy két évvel ezelőtt megejtette James Joyce Ulysses című regényének egy mondata. Azóta kutatott-keresett, és foglalkoztatta annak gondolata, hogy miképpen lehetne mozivászonra vinni ezt az oszmán–ír történetet. Jelenleg ugyanis becslések szerint mintegy ötvenmillió ír–amerikai él az Egyesült Államokban, akiknek ősei közül sokan a nagy írországi éhség elől menekülve érkeztek az Újvilágba. Ennek ellenére közülük nem kevesen még elképzelni sem tudják az akkori szörnyű eseményeket.
A rendezőt megkapó Joyce-mondat így hangzik szabad fordításban: “Még a Nagy Török is küldött nekünk a piasztereiből. De a mi angolszászocskáink megkísérelték kiéheztetni a népet otthon, miközben a föld roskadozott a terméstől. Csakhogy ezt a brit hiénák mind elvitték, és eladták Rio de Janeiróban.
és
Forrás: Irish-family.net