Sokat tanakodtam, hogy merre induljak el itt a blogomon. Akármerre is néztem mindig találtam valamit, amibe bele lehet kötni. Ez már számomra is kezdett unalmassá válni, így követve a nemzetközi és hazai trendet, – plusz ebben a pillanatomban is ez tűnik a legjobb ötletnek – elkezdek a másfél éves utam emlékeiből csipegetni, amelynek első éve a csodálatos Latin-Amerikába kalauzol el benneteket, majd ennek levezetéseképpen visszatér fél évre örök szerelmemhez: Délkelet-Ázsiához. Hogy a 66-os út rajongói se várjanak hosszú hónapokat a beszámolómra, valószínűleg párszor megtöröm a blogot néhány olyan írásommal, ami a közel négy hónapos Egyesült Államokbeli utamról szól, ahol a Keleti- és Nyugati part nagyvárosait a legendás Route 66 végigjárásával kötöttem össze. Miután Las Vegasban kipörgettem a fekete húszast, Hawaii-ra is sikerült eljutnom. Sikeres államvizsgámat követően pedig megajándékoztam magam egy ibizai nyárral, aminek élményeiből majd valahogy becsempészek ide is. Még nem tudom hogyan – de be fogok. Két dolgot szeretnék csak kérni tőletek: türelmet és biztatást.
November 01. Dunaszerdahely (Felvidék)
Nos, ez nem éppen Latin-Amerika, de ennek ellenére elég vadnyugati dolgok történtek a DAC – Slovan futball mérkőzés apropóján, ami hónapokra témát adott a médiának, politikusoknak és az egész társadalomnak. Ugye emlékeztek Ti is rá? Nekem egyetlen egy gondom volt ezzel az egész kiruccanással, hogy láttam előre a viharfelhőket és akárhogy számoltam, ha esetleg kapnék 72 órát a felvidéki sünöktől a keddi gépemet akkor nem érném el Caracasba. Úgyhogy annak ellenére, hogy elég jó brigád jött össze a 17 fős kisbuszunkon, az alkoholfogyasztásomat moderáltam az első órákban. Úriemberhez méltóan ugyanazt az egy üveg borocskát szürcsölgettem Felvidékre érve, amit még Budapest után nyitottam ki. De hát a fenébe is: ember tervez, Isten végez. És mit ad az ég? Hirtelen elénk ugrott a semmiből egy kocsma, ahol Becherovkát ivott mindenki. A Becherovka egyik csodája a józannak tűnő gondolkodás, mármint kb. 3-4 felesig. De ez pont elég ahhoz, hogy eszembe jusson, a biztosításom fizeti a repülőjegy árát, ha esetleg váratlan helyzetben lekésném a gépet. Remek! Akkor „Még egy duplát kérnék, csókolom!”
Ugye, azért mozgásban is kellett lennünk, mert még a Becherovkázásnál is jobb buli volt készülőben. Erről mindenki tudott, aki tudni akart, így a hatóságok is. Nem is lepődött meg senki, amikor egyik kedvenc állattípusomnak a felvidéki válfajával, a szlovák belügyi kommandóssal hozott össze a sors minket egy útzár alkalmával, Dunaszerdahely előtt. Emlékezetes momentum volt, amikor leszállított minket vagy 20 sün és az egyik elkezdte magyarázni egy kedves útitársamnak, hogy a demokratikus Szlovákiában márpedig olyan pólóban nem lehet közterületen tartózkodni, mint ami neki is van.
– Levegyem?!
– Igen!
A srác együttműködő volt, így levette a felsőt. A 20 gyökér meg kikerekedett szemmel nézte a tetoválásait:
„Na vegye vissza és takarodjanak a szemünk elől!”
Ekkor még jóízűen nevettem, de a buszon már arra gondoltam, hogy ha most történt volna valami, amiért kapunk 3 napot, abból legkorábban kedd kora délutáni szabadulás lett volna. Addigra pedig nekem már budapesti indulás után Rómát, mi több, Európát elhagyva az Atlanti-óceán felett kellene repülnöm – útban Dél-Amerika felé. Nehéz döntés: egy remek buli ma, vagy fantasztikus utazás napok múlva?…
Mindenki tudja mi történt aznap délután Dunaszerdahelyen, a buszunkról lett, aki kórházba, és lett, aki fogdára került – én szerencsésen haza. Köszönöm Istenem! Ígérem, egyszer még meghálálom a gondoskodásod!
Kedden a kora reggeli MALÉV (emlékeztek még erre a névre?) római járata tele volt olyan magyarokkal, akik az aznap esti AS Roma – Chelsea FC meccsre mentek. A rövid repülőút valamiért vagy 20-25 perces betonon gurulással egészült ki, ami azért volt kellemetlen, mert a Budapest-Róma illetve a Róma-Caracas járat között pontosan 43 perc volt számomra és a csomagjaim számára az átszállásra. Mit lehet csinálni 43 perc alatt egy világvárosban, ahol még nem volt az ember és szeretné emlékezetessé tenni az ott töltött idejét? A múzsa félúton csókolt homlokon: egy jót fogok hugyozni! Jókedvűen ettem-ittam, ezt követően várva a landolást, amikor én is begyújtom majd a gyertyáimat. Arra gondoltam 5-10 perces landolást követően másik 5 perc után már a sloziban kardozok.
Persze érthetetlen okokból volt vagy 15 perc maga a landolás és az azt követő 20-25 perces betonon csordogálás nem csak azt tette kétségessé, hogy elérem a Venezuelába tartó gépem, hanem ami még jobban foglalkoztatott abban a helyzetben, hogy megőrzöm-e a szobatisztaságom?! Persze a gép mosdóját nem lehetett használni, mert az öveket a megállásig bekapcsolva kell tartani:
„Csókólom Drága! Nem kell megállni! Elég, ha csak lassítani tetszik, de könyörgöm találja már meg valaki a féket, mert már nem izzadság csordogál a homlokomon!”
Másodpercekkel azelőtt, hogy felrobbantam volna, sikerült kijutnom a gépből, rohamléptekkel, de nem rohanva meneteltem kitágult szemmel, amikor megláttam egy MALÉV-os légikísérőt a terminál bejárata előtt, aki a nevemet kiabálta:
– Én vagyok!
– Fusson! Rohanjon! Indul a gépe!
– Oksa, de merre van a mosdó?
– Arra most nincs ideje, már rég el kellett volna tolniuk beszállólépcsőt!
– A csomagjaimmal mi lesz?
– Amiatt ne izguljon!
Köszönöm, hogy felhatalmazást kaptam az égiektől, hogy szaladhassak, eddig azon paráztam, hogy a többiek azt fogják gondolni, tolakodni akarok. Természetesen egy óriási szerteágazó repülőtér van Rómában, ahol a táblák szerint 15-20 perc sétára van az a kapu, ahova nekem kell mennem. Naná! De csak a slozi után!
Már csukták a kabin ajtaját és készülődtek eltolni a lépcsőt, amikor megláttak vidáman szökkendezni a kifutópályán. A földi kiszolgálók értetlen és haragos tekintettel búcsúztattak Európától, viszont egy kacér és vidám szempár üdvözölt az Új Világban, miközben ellenőrizte a beszállókártyámat a gépre felpattanva:
– Buenos Dias Señor!
– Buenos Dias my love!
A hátizsákomra nem is mertem gondolni, hogy kb. hol lehet. Alig több mint egy évvel korábban már volt egy hasonló élményem Hawaii-on, ahol a hátizsákom nem akart megérkezni, a kézi/háttáskámat pedig előző nap lopták el Los Angelesben. Mindenki elment már, csak én álltam Honolulu kicsiny, de mégis csodálatos repterén egy papucsban, rövidnadrágban és egy ingben, zsebemben az útlevelem és a bankkártyáim – semmi más! Amíg ott voltak mások is körülöttem, addig volt kétségbeejtő a helyzetem. De abban a pillanatban, amikor egyedül maradtam az üresen gördülő poggyász szalagot szuggerálva, rám tört a béke és a megnyugvás. Hisz tegye fel az a kezét, aki ne szeretné a pöcsét vakarni Hawaii-on még ilyen áron is? Persze ez az idill megtört 10 perc után, amikor valami nem várt csoda folytán újra elindult a csomagokat szállító szalag és feltűnt a távolban magányos hátizsákom.
Valami hasonlót vártam Caracastól is, bár addig még van körülbelül 11 órányi repülés. Erre a sok izgalomra akkor miért is ne bontathatnék fel egy üveg borocskát a ALITALIA fedélzetén? Vagy kettőt? Na jó, de háromnál semmivel sem többet!…
Hungarian Geographic
