Alig bírtam este aludni. Vártam már a reggelt, hogy induljunk Los Llanosba és láthassam újra a lányokat, akik alig pár órányi ismeretség után máris hiányoztak. Egyetlen egy dolog miatt izgultam csak, hogy ne kések el a megbeszélt reggeli találkozóról. Az, hogy ők jönnek, abban biztos voltam, de magamat ismerve valós veszély volt, hogy mint szinte mindenhonnan, innen is elkések. Valami értetlen ok miatt értem nem jön a dzsip a szállásomra, így a megbeszélt időponton túl a megbeszélt helyre is el kellett jutnom reggel nyolcra. A szikrázó napsütés nem csak az ébredező várost, hanem a szívemet is beragyogta, amikor negyedórával(!) a megbeszélt időpont előtt odaérkeztem. Aki ismer engem, már annak is örül, ha csak negyedórát kések, nagy ritkán pontos is vagyok nem mondom, de hogy negyedórával hamarabb érkezzek bárhova és én várjak másokra az már sci-fi kategória, úgyhogy ezért be is írom e bejegyzés címkéjének: sci-fi. Ha! A jövőben, bárki is durrog ismerőseim közül, mert kések egy picit annak elküldöm ezt a posztot! HaHaHa!
A dzsipben ülő fiatal srác nem csak sofőr és idegenvezető volt egy személyben, hanem kinézetre Tarzan, Balázs Pali és Zámbó Jimmy keveréke is. Tarzannak, dauerolt szőke göndör tincsei voltak és még idegesítőbb, hülye szikrázó vigyor ült a képén. Végül is, ha ez kell a turista lánykáknak, akkor nincs mit tennem, nem az én dolgom, kinek mi tetszik. Csak induljunk már!
A lányok felkészülten vártak minket, 2 percen belül bepakoltuk a cuccaikat és már úton is voltunk két ismeretlen osztrák útitársunk felszedéséhez.
Közel egy órája mentünk már, mire egy vidéki, pompás tóparti possadához értünk. Pont dicsérni akartam a sógorok ízlését, amikor kijelentették, hogy még szeretnének megreggelizni. „Tarzan” bele is egyezett volna, viszont a két lány és én elmagyaráztuk a negyvenes világító műfogsorú focista (Rudi Völler) hajú gyökérnek és társának a hatvanas perverz tekintetű Hókuszpóknak, szépen és udvariasan:
1. Ha nekünk belefért 2,5 órája talpon lenni, akkor ez nekik is mehetett volna
2. Ennyi idő bőven elég egy reggelihez
3. Az Andokra és Los Llanosra vagyunk kíváncsiak és nem rájuk
4. Mi hárman vagyunk ők meg csak ketten
5. Öt perc múlva indulunk, én ülök elől, a lányok mögöttem, nektek meg marad a kerék feletti pattogás a terepjáró hátuljában.
Öt perc múlva el is indultunk.
Az a legnagyobb baj a perverzekkel, hogy az ember nem tudhatja, hogy bár szívatja és alázza őket, hogy az, nekik nem okoz-e bárminemű élvezetet? A kocsiban már nem voltunk annyira határozottak és következetesek, mint az előbbi vitánknál, hanem diplomatikusan nagyon kedvesek és érdeklődők voltunk, hátha meglehet menteni valamit, ebből a rossz indulásból. Fél óra alatt kiderült a perverz gyökér, az perverz és unalmas gyökér, reggelivel, reggeli nélkül, kocsiban, kocsin kívül. Egyszerűen nem volt miről beszélni velük. Az öreg perverz egyfolytában a fényképeit nézte a gépén, ahelyett, hogy vette volna a fáradságot kitekinteni az ablakon, hogy lássa saját szemével, ahogy szépen lassan az Andok 3200 méteres hágójára felkapaszkodunk a szerpentineken. A fiatalabbiknak meg a világ összes fájdalma és fleósága a sértett arcára volt írva a reggeli csörténk óta. Haha!
A hágón egy kis falu volt, ahol megálltunk 10 percre. Szinte percenként változott az időjárás, hol eset az eső, hol fújt a hideg szél, hol meg égette a forró nap az arcunkat.
Ekkor tudtam meg útitársnőimtől, hogy egy lánynak melyik az első és legfontosabb szó, amit tudnia kell spanyolul: Baño (mosdó).
A tízperces szünetet mindenki betartotta perverztata kivételével, aki remek lehetőséget talált abban, hogy Dél-Amerikát továbbra is a gépe mögül nézze és ne annak valóságában, illetve ezzel egy időben bosszantani is próbálja a másikat. Extra tíz perc várakozás után elindultunk megkeresni. Ahogy szétszóródtunk volna, akkor jelent meg az utca végén elázva, dideregve, fogát vacogtatva a sikertelenségtől teljesen lelombozódva. Mindenki biztos volt benne, hogy egy képet sem tudott lőni, mert hiába próbálta nagy értékű géppel ellensúlyozni tehetségtelenségét, aki lúzer, az lúzer is marad!
Akkor és ott úgy gondoltam, hogy a sors és a Jóisten szolgáltatott igazságot. Hónapokkal később, és kalandok tömegeivel a hátam mögött viszont rájöttem, amikor visszanéztem és visszagondoltam erre az eseményre, hogy ami itt történt az nem volt más, mint az első spirituális találkozásom az Andok csúcsainak és lankáinak legerőteljesebb és leghatalmasabb szellemével: Föld Anyával, akit a helyiek Pachamamának hívnak.
A nap hátralevő részében még egyszer felkapaszkodtunk 3000 méter körüli magasságba, mert ezen a részen nagyon érdekes módon többfele nyílik szét az Andok. Bár viszonylagosan egyenesen haladtunk a térkép szerint egy nem olyan nagy távolságot, az állandó völgyből fel a hegyre, majd hegyről le a völgybe, majd megint fel az Andokba és onnan le megint, egész hosszúra nyúlt autókázást biztosított nekünk. Folyamatosan változott ez idő alatt az időjárás, esett a hó, de voltunk a nyárban is. Közben az Andok ezer arcát mutatta, incselkedett velünk, tudta, hogy valamelyik úgyis a szívünkbe költözik. Volt hófedte és kopár csúcs, vízesés, piciny koloniál falu patakkal, mindenféle forró égövi és kontinentálisnak tűnő erdő váltotta egymást, ahogy a több ezer méteres szintkülönbséget többször is legyőztük alig pár óra folyamán.
Az Andok lenyűgöző szépségén túl volt még egy nagyon emlékezetes pillanat, amikor megálltunk tankolni és 54 liter benzint kevesebb, mint 200 (!!!) forintért tudtunk magunkénak mondani. Igen, igen! Ez alig 4 (!!!) forintnak felel meg literenként! Hallottam és olvastam már a nevetséges üzemanyagárakról, de a fenébe is! Amikor előttem pergett veszettül a kiadott litert számláló, míg az ennek a mennyiségnek az árát mutató álmosan, komótosan cammogott, sok minden lepergett a tágra nyílt szemem mögött: ez eddig, és ezután is fordítva történik a világ bármely pontján, alapjában véve Tarzan a kocsiban szétszórt aprókból tankolt tele egy terepjárót. (A dátum a jobb alsó sarokban ne zavarjon senkit, egyszerűen az első hetekben olyan képeket csináltam a zsebfényképezőgépemmel, amin a gyári beállítás szerinti helytelen idő szerepelt)
Az óriási hegyvonulatokat elhagyva, száraz forróság töltötte be az egész vidéket. Az Andok árnyékában még megbújt néhány nagyobb település, de attól távolodva, az ember számára kialakított lakókörnyezet rohamosan csökkent. Egyedül Chávezt istenítő óriásplakátok száma nem akart a nagyvárosi sűrűség átlaga alá esni a kihalt utak mentén sem. A természet és az innen az Amazonasig elérő puszta uralja a végtelent, amíg csak a szem ellát, amíg csak a képzelet elrepül – megérkeztünk Los Llanos határába.
Magyarul a „puszta”, aminek a mindenki által ismert testvérei az Afrikában lévő Szavanna illetve az Amazonastól délre eső Pampa, míg Los Llanos északra fekszik földünk tüdejétől. Magyarországi kistestvérei, Apaj és Hortobágy elrendezése nagyon hasonlít rá.
A május és október közötti nedves évszak alatt akár 1 méter áradás is képes nagy részét elönteni úgy, hogy ott egybefüggő sekély tó, de akár mocsár is kialakulhat óriási területeken. Gyér növényzete remek lehetőséget nyújt felfedezni állatvilágát. 350 madár- (amiből 70 vízimadár) és körülbelül 50 emlősfaj szám szerint nem tűnik soknak, de nem lehet panaszra okunk, ha emellett olyan állatok is fellelhetők, mint a világ legnagyobb rágcsálója a Vízi/Úszódisznó (Kapibara), Pampalini és az én kedvencem: a Hangyász, a 4-5 méteresre megnövő Kajmán, a cuki rózaszínű Édesvízi Delfin, a gyilkos Piranha, a világ egyik, ha nem a legrondább állata a Matamata teknős illetve fő célpontom: mindannyiunk félelme, az Anakonda, aminek a teteme így néz ki a venezuelai pusztában:
Másik érdekessége a vidéknek, ami egyben az csodálatos nevű Orinoco folyó vízgyűjtő területén e végtelen puszta alatt fekszik az eddig még ki nem aknázott kőolajmező, ami mennyisége megegyezik a világ jelenlegi tartalékával, ami 1200 Milliárd(!) hordót jelent.
Bőven délután volt, mikor végre lefordultunk a főútról. Annak ellenére, hogy alig volt forgalom rengeteg állat volt elütve az úton, kapibarák, kígyók, madarak. Még egy órányi autókázás után, megálltunk egy kicsiny ranchnál, amit legegyszerűbben tanyaként lehetne lefordítani. Kedves, kicsiny helyi llanéro család várt minket.
Los Llanos-ban az igazi „janik” a llanérok. Őket legegyszerűbb az Észak – amerikai cowboyokhoz, a Pampák gauchoihoz vagy Mexikó és Texas vaquerosaihoz hasonlítani és úgy elképzelni. Spanyol és indián keverékek, akik évszázadok óta a pusztát választották otthonuknak, ahol marhacsordák millióinak a tenyésztésével és terelgetésével foglalatoskodnak. A történetükhöz hozzátartozik, hogy a Simon Bolivár vezette függetlenségi háború idején először a spanyolokhoz voltak hűek, mert a feketék felszabadításával nem értettek egyet.
Bolivárnak nem volt olyan lovassága, akik érdemben szembeszállhattak volna a llanérokkal, így kénytelen volt megállapodni velük, ami eredményeképp egyedülálló szabadságjogokat kaptak, valamint ők élelmezhették Bolivár hadseregét.
A llanérok hadrendbeállításának hamar meglett az eredménye. 1819 augusztus 7.-én a Spanyol koronához hű, illetve a Bolivár vezette szabadságharcos seregek is Bogotába igyekeztek az Andokon átkelve, természetesen külön-külön utakon. A spanyolok legalább egy napnyival jártak Bolivár előtt, már csak alig 150 kilométernyire, vagyis 2-3 napnyira voltak Bogotától, aminek alig volt védereje. A nagy sietségnek az volt az oka, hogy amelyik sereg hamarabb odaér az beásva magát a térség összes utánpótlásvonalát ellenőrizheti egy remekül védhető hadállásból. Bolivár seregét kettéválasztotta és a Páez vezette llanérok lovasságát a spanyolok után küldte így ő és lovascsapata nem csak beérte Boyacánál, hanem harcra kényszerítette az erőltetett menetben kimerült Barreiro vezette királypártiakat. Ez a csata volt a fordulópontja a Simon Bolivár által vezetett függetlenségi háborúnak, hisz Bogota elfoglalását követően alig maradt olyan utánpótlásvonala a spanyoloknak, ami biztosíthatta volna azok megfelelő ellátását. A Boyacái csata időpontja nemzeti ünnep Kolombiában.
Mint látható, vannak arrafele igazán tökös legények. A szimpátiánkat és nagyrabecsülésünket egyből kivívta a család. Ez kölcsönössé vált, amikor naplementekor kilovagoltunk a pusztában a családfővel és a két útitársnőmmel négyesben nem törődve az egész napos autókázás fáradalmaival.
Az anyuka és a gyerekek addig elkezdtek főzni, míg a nagyobb fiúk beindították a generátorokat. Este 6 óra után gyorsan sötétedik, az egyenlítő közelsége miatt szinte közel fele-fele arányban van nappal és éjszaka. Elektromosságot csak a benzines generátorok tudnak biztosítani ezen a vidéken, bár az szinte ingyen van, mégis takarékoskodniuk kell vele, mert beszerzése nagyon sok időt vesz el. Általában mindenhol csak 4 órát üzemeltetik a generátorokat így legkésőbb este tízre minden elektromosságot igénylő tevékenység befejeződik.
A háziak nyugtatgatták két osztrák útitársunkat, miután kérésüknek megfelelően lett villany a zuhanyzóban és wc-ben is. Természetesen minden állat ott vadászott a fénynél. Pókok, férgek, bogarak és miegymás bárhol megtalálhatóak voltak, a wc csészében a perem alatt, a zuhanyrózsán, a csapoknál és természetesen a mellékhelységekhez vezető úton is elég nagy volt a forgalom kígyókból és békákból.
Meg sem lepődtünk, hogy a két gyökér labanc hangosan perlekedik a háziakkal, hogy ők csak fényt kértek nem csúszó-mászókat. Ekkor vált egyértelműen ketté a csapat. Tarzanról az út folyamán kiderült, hogy olyan szinten buta és vállalhatatlan szélsőbalos Chavez fanatikus, hogy még az Obama legnagyobb rajongója, valóban liberális amerikai kislány toleranciaszintje is megingott annak butaságai hallatán. Tarzan és két perverz idióta egy csapat, mi hárman és egy igazi tökös llanéro meg egy másik. Hármunk közül senki sem beszélt spanyolul, de a következő napokban sosem volt ebből gond, hisz megértettük egymást új helyi barátunkkal, azon egyszerű oknál fogva mert meg akartuk érteni a másikat!
Amikor a lányok kerültek sorra a fürdőben, mindenki nevetett a konyhában, ahogy 15-20 méterről is jól hallhatóan sikongottak az eléjük táruló látványtól az udvar végén álló mellékhelységben. Amikor végeztek eljött az én időm is. Félútig még bátor voltam, de onnantól kezdve elbizonytalankodtam, nem biztos, hogy azért mert féltem volna az állatoktól, inkább azért mert undorítónak találtam volna, ha mondjuk, miközben zuhanyozok, addig megszállják az ízeltlábúak tömegei a törülközőmet. Szerencsére a lányok szépen kitakarították előttem az egész helyet, így nyugodt szívvel élveztem megérdemelt udvariasságom gyümölcsét.
Estére egy vesszőből font kunyhó volt a szállásunk, ahol függőágyakban próbáltunk inkább kevesebb, mint több sikerrel aludni.
Másnap egy remek reggeli után kettéváltunk, mi mentünk csónakázni, a két osztrák meg Tarzan ment ahova akart, valószínűleg seggrepacsizni az árnyékba.
Alig félóra kocsikázás után csónakba szálltunk egy nagyobbacska, immár pár családból álló ranch kikötőjénél.
Szerencsére a száraz évszak bár éppen, hogy beköszöntött a vízszint rohamosan csökkent az elmúlt két hétben. Ezt a kis folyó mentén álló fákon lehetett igazán jól látni, ahogy azokat a hordalék elszínezte – magyarázta a kisérőnk.
Ahogy apadt a víz, úgy növekedett az élettér a szárazföldi állatoknak. De még sok kis sziget volt elzárva, amin az esős évszakot átvészelték az állatok, akik miután még nem álltak készen a tovább vándorlásra szűk helyen jól láthatóan mutatták meg nekünk mindennapjaikat, miközben elcsónakáztunk mellettük.
Kajmánok, madarak, teknősök, majmok, vízidisznók mindenfele. Egyszer csak beugrott az egyik kissrác a vízbe a csónakunkból és pár perc kergetőzés után megfogott egy valóban undorítónak tűnő kb. 45 centis szarvval rendelkező matamata teknőst, ami számomra egy őslényre emlékeztetett a dinoszauruszok korából.
Kék az ég, süt a nap, remek társaság, ha ahhoz volt kedvünk a piciny folyások között megpihentünk a fák árnyékában, máskor meg csak hagytuk a csónakunkat sodródni az árral.
Késő délután a kikötőben várt ránk a dzsip Tarzannal és a két osztrákkal. Feleslegesen. Mert új barátunk meghívott a nagy ranchba az ő barátaihoz estére. Udvariasan persze felajánlottuk a két labancnak és Tarzannak is, hogy ők is tartsanak velünk. Hála a jó égnek morcosan elutasították, így megbeszéltük, hogy Tarzan este fél kilencre jöjjön vissza értünk. A környékről is jöttek látogatóba, de így is alig volt 30 felnőtt a házban. Ez nem volt benne a hivatalos programba így abban a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy bepillantást nyerhettünk, hogy a llanérok, hogyan töltik jól megérdemelt szabadidejüket.
Ennyire kicsi és szétszórt közösségek szocializációjának két mozgatórugója van: az ital és a tánc. Érdekes, hogy a kettőt nem igen keverik vagy táncolnak, vagy isznak, de mindkettőt kifulladásig. Szerencsére ma táncolhatnékuk volt.
Nagyon egyszerű, de annál eredményesebb módón próbáltak minket táncra oktatni: táncolni csak szenvedélyből lehet – magyarázták magyarázták a világ legtermészetesebb módján. Rövid barátkozás után az alkalmi zenekar elfoglalta a helyét, majd elkezdtek Joropót játszani.
A Joropo erről a síkságról származó Venezuela nemzeti zenéje és tánca. A nem hivatalos Himnusza az országnak az „Alma Llenera” is Joropo. Egy rövid, filmes ízelítő minden szónál többet elmond hogyan is mulattunk és táncoltunk ezen az estén:
Szálásunkra visszatérve ezt a csodálatos napot követően, örömmel vettük a hírt, hogy az osztrákok kiköltöztek a kunyhónkból. Tarzan amúgy is a háziaknál volt elszállásolva így egyedül maradhattam a két csodálatos barátnőmmel.
A függőágyba lefeküdve ízegtem és mozogtam, nem találtam azt a helyzetet, amiben aludni is tudtam volna. A közvetlenül mellettem lévő kislány sem bírt aludni. Egyszer csak valahogy találkozott a kezünk, ahogy matattunk és szenvedtünk a függőágyban.
Megfogtuk egymás kezét, majd elkezdtük hintáztatni magunkat kéz a kézben. Finoman húztam magam felé és ő hagyta, majd ő húzott és én hagytam… A világon kevés jobb dolog van, mint függőágyon hintázni.
Az édes, monoton nyikorgás eredményeképp a minket hallgató, másik kislány aludt el leghamarabb a kicsiny kunyhónk túlsó végén és szuszogott békésen egy kimerítő napot követően.
Mindenki aludt már a farmon, csak mi ketten hintáztattuk egymást. A hold és a csillagok éppen hogy csak bekacsintottak hozzánk, míg a ranch körüli mezőn az éjszaka hangjai megelevenedtek.
Talán még most is hintáznánk, ha a kislány egy hirtelen és határozott mozdulattal nem húzta volna a kezem az addigra már meztelen, feszes, és kőkemény mellére…
(folyt.köv)
Hungarian Geographic