Sarkunkban az Oscar. Amelynek a történetében legelőször fordul elő, hogy egy dokumentumfilmet ne csak a saját kategóriájában, hanem, ezen kívűl, a világ legjobb külföldi játékfilmjeinek sorában is nevezzék. Amióta csak elkészült a Mézkirálynő, és tavaly a Sundance Fesztivál három díjjal – köztük a fődíjjal elhalmozott sztár-alkotása lett, ünnepli a világ.
Na, de miért? Mert messze túllép a dokumentumfilm-műfaj határain, képes a lelkünkbe markolni, hogy aztán minden kockája ott is maradjon egy jó darabig .
Pedig, hát, egyszerű a történet. Észak-Macedoniában vagyunk, vad, elvarázsolt hegyek között. A senki földjén, egy teljesen elnéptelenedett, hajdani faluban, áll még egy-két ócska,romos kőkunyhó. Villany, víz nincs bennük, egyébként, sose volt. Ember sehol. Egy valaki maradt csak ott, egy asszony. Körülbelül hatvan éves. Sárga blúzt hord, és zöld fejkendőt. Ez az egyedüli öltözék, amije van. Ápolja öreg és nagybeteg édesanyját, aki már nem tudja elhagyni az ágyat.
Az asszony ősi mesterséget űz, méhész. Ismer minden természetes üreget a hegyen, ahonnan a mézet kitermelheti. Ismer minden ősi rítust is. Védőöltözéket nem hord, olyan nincs neki. Énekel, varázsol, beszél a méhekhez, akik nem bántják. Megosztja velük a lépet. Aztán időnként elutazik Skopjéba, hogy eladja az áruját a piacon. Ott szerez be ennivalót maguknak. Az élelmen túl, másra nincs szükségük.
És, közben, a végtelen tájban, egymást követik az évszakok: a dermedt, fehér tél és a harsogó nyár. Zümmögő méhek és végtelen elszigeteltség. Az asszony elégedett a sorsával, nem ismer mást, és nincsenek vágyai se. Derűs és stabil egyensúlyban él a körülötte lélegző természettel. Aztán történik valami…
Ezekből az apró életképekből indul el egy csodálatos ballada vagy inkább elégia, mert a történet eljut odáig, ahol már mindannyiunk életének legkényesebb kérdései vágnak gyomorszájon bennünket.
A filmes stáb, négy éven át követte kamerájával ennek az asszonynak a sorsát. Ha éppen tél volt, és korán sötétedett, akkor csak pár órát tudtak maradni, mert, elektromosság híján, feltölteni se tudták volna a kamerájukat. Este, egyetlen fényforrásként a kunyhó gyertyája szolgált. Rossz időben, mivel utak arrafelé nincsenek, el se tudtak kocsival vergődni a házig, vissza kellett fordulniuk. Nyaranta az asszony kertjében sátraztak és, akárcsak ő , a patakról hordták a vizet. Élelem rendkívül korlátozottan állt rendelkezésükre, s már csak ezért is lehetetlen volt tovább forgatni.
Végül: négyszáz (!), felvett óra, amiből csináltak aztán másfelet. Pokolian nehéz munka, hosszú éveken át. De a fiatal macedon rendezőpáros, Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov, meg a zseniális operatőrjük hitt ebben a filmben, ebben a történetben, és kitartóan bíztak magukban meg legfőképp a főhősükben.
S hogy mi kerekedett ki belőle? Egy méregerős, humanista történet, amihez minden nézőnek mélységes köze lesz. Gyönyörűen fényképezett jelenetek sora, emberségből, harcból, magányból, nevetésekből, fájdalomból és édes mézből összegyúrva.
Persze, mindehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy rátaláltak erre a végtelenül egyszerű, tanulatlan, macedon-török asszonyra, Atidze-ra, akinek lenyűgöző a személyisége, tartása és a méltósága. „Olyan, mint egy született királynő’ -, nyilatkozták róla később az alkotók.
Királynő vagy sem, annyi biztos, hogy rendkívül intenzív, meleg kisugárzása van, és nála természetesebben senki se tudna jönni-menni, élni az életét a kamera előtt.
Ma már egyébként nem ebben a kunyhóban lakik, mert a stáb tagjai, a forgatás befejeztével, úgy döntöttek, hogy vesznek neki egy vízzel-villannyal ellátott házat a faluban. Tizenkétezer euróba került
S ő, aki, korábban, évekig alig látott maga körül embert, most velük együtt járja a fesztiválokat,rajongói vannak, hírességek ünneplik, igazi sztár lett, és nagyon-nagyon látszik, hogy ez egy csöppet se ártott meg neki.
A Mézkirálynő igazi, nagy film lett. Izgatottan várjuk , mit hoz neki az Oscar.
Fotó: Image by mohamed Hassan from Pixabay