Látom a futóközösségeket, ahogy lázasan készülődnek a -talán túlzás nélkül mondhatni-legnagyobb élményt jelentő hazai futóversenyre, az Ultrabalatonra. Már tényleg nincs sok hátra, alig két hónap és elrajtolunk. Biztos vannak idén is, akik első alkalomra készülnek, és százával vannak olyan kezdő futók, akik nem igazán tudják jól felmérni a lehetőségeiket és képességeiket. Tudom, van aki azt gondolja, hogy két hónap alatt is fel tud rá készülni és ha a rajt előtti hetekben azt érzi hogy mégsem, akkor rátesz még egy lapáttal és gőzerővel fog edzeni azt remélve, hogy behozhatja a lemaradást.
Sajnos előre borítékolható, hogy nem így lesz! A futócsoportok a rajt előtti két hétben tele lesznek átadó nevezésekkel, illetve csapatok kétségbeesetten fognak keresni ismeretlenül is a kiesett tagok helyére valakit, hogy el tudjanak indulni.
Korábban nem volt ilyen tapasztalatom, ezért nem tudtam hogy fogok reagálni arra, hogy egy napon belül több alkalommal, különböző napszakokban és időjárási körülmények között kell futnom. Ez a bejegyzés most arról fog szólni, hogyan jutottam el eddig és természetesen arról is, hogy sikerült a verseny. Tehát ez az én UB beszámolóm lesz, egy kicsit kiegészítve előzményekkel, tapasztalatokkal és a véleményemmel.
Az ilyen esetek elkerülése érdekében és egyben kedvcsináló gyanánt is, most megosztom a tavalyi UB élményemről készült beszámolómat.
Az előzmények
Annak idején, amikor elkezdtem futni irigykedve néztem másokat, akik előttem jártak és olyan tempóval futottak, amiről akkor még csak álmodoztam. Mivel nem rendelkeztem edzéselméleti ismeretekkel és a futásról sem tudtam semmit, ezért egyszerűen csak arra fókuszáltam, hogy minél hamarabb olyan gyorsan tudjak futni, mint más ismerőseim, akik már évek óta futnak. Az edzéseim során ezért mindig eltértem a tervtől és gyorsabban futottam az előírtnál, mert azt gondoltam, hogy ha az edzésen gyorsabban futok, akkor versenyen is gyorsabb leszek. Egy alkalommal közös edzésre mentünk egy komoly futómúlttal rendelkező ultrafutó ismerősömmel, aki futás közben többször is rám szólt, hogy ne rohanjak, túl gyorsan futok. Én akkor azt kérdeztem tőle, hogy miért kéne lassabban futni, hiszen látom a beszámolóit és tudom, hogy versenyen gyorsabban fut, mint ahogy most megyünk. Erre azt mondta nekem, hogy
„el kell dönteni, hogy gyorsan akarsz futni, vagy sokáig”.
Az edzés után elmagyarázta, hogy sok hozzám hasonló kezdővel találkozott már és látja a tipikus hibákat. Szinte minden kezdő futó hirtelen akar gyors lenni, anélkül, hogy erre a testét felkészítené. Ha sportolt előtte az illető, ha nem, a futás más fajta terhelést ad, ezért fel kell rá készíteni, meg kell erősíteni az izomzatunkat, ízületeinket. Ha enélkül az alap nélkül akar valaki gyorsan futni, akkor jó eséllyel hamar olyan sérüléseket fog szenvedni, ami miatt lehet, hogy a futást is abba kell hagynia. Én megfogadtam az intő szavakat és mivel sokat és sokáig szeretnék futni, ezért lassú építkezésbe kezdtem az elmúlt években.
Ez azt jelenti, hogy soha nem tűztem ki magam elé irreális célokat, nem hajszoltam bele magam elérhetetlennek tűnő kihívásokba. Soha nem azonosultam olyan kijelentésekkel, hogy „ki kell lépni a komfortzónából”, meg hogy „ha összeesek az út szélén, állítsd le az órámat”, és egyéb hangzatos szlogenekkel, amik a kezdő hobbi futókat belehajszolják a felelőtlen, egészséget veszélyeztető döntésekbe.
Ehelyett lépésről lépesre haladtam, a kezdeti hibákból tanulva mindig betartva az edzéstervben foglaltakat. Továbbra is azt vallom, hogy terv szerint futni egyenlő a sikerrel. Sajnos sok olyan példa is van előttem, hogy valaki edzésterv alapján készült, de jelentősen eltért attól, hol többet, hol gyorsabban futott. A végén sérülés, vagy versenyfeladás miatti kudarc élmény lett belőle és utólag a felkészítőjét, vagy az edzőjét hibáztatta, azt hangoztatva, hogy rossz volt a terv. Valójában ilyen esetekben nem a tervvel volt baj, hanem a végrehajtás volt rossz. Azt én is megfigyeltem az eltelt években, hogy sok ismerősöm indult el azon a bizonyos másik úton, amiről én szerencsére időben visszafordultam és viszonylag rövid idő alatt gyűjtöttek be komoly sérüléseket. Tudok olyanról is, aki alig két év alatt a sebességet hajszolva annyira hazavágta a térdízületeit, hogy műteni kellett.
Kicsit rákanyarodva az UB-re, az is megfigyelhető volt, hogy most a verseny előtti hetekben egyre-másra jelentek meg közösségi oldalak futócsoportjaiban azok a bejegyzések, amely szerint sérülés miatt kiesett csapattag helyére keresnek valakit. Elgondolkodtatott ez a dolog is, hogy vajon minden sérülés mögött balszerencse áll-e, vagy jellemzően arról van-e szó, hogy sok futónak nem volt olyan szerencséje, mint nekem és nem figyelmeztették időben arra, hogy az edzés nem verseny? Vagy az is lehet, hogy figyelmeztették, csak nem hallgatott másra?
„Lassan járj, tovább érsz”
tartja a mondás és ez a hobbifutókra kiváltképpen igaz, legalábbis a fejlődés tekintetében. Tudom, hogy sokan irigységnek veszik tapasztaltabb futóktól, ha lassabb tempóra intik őket, de általában nem erről van szó. Biztos vagyok abban, hogy 4-5 évvel ezelőtt is képes lettem volna erre az UB teljesítményre és lehet, hogy akár ugyanezzel az átlagtempóval is, mint most, de abban is biztos vagyok, hogy komoly árat fizettem volna érte. Egyáltalán nem bántam meg, hogy vártam vele, mert így valóban jól eső, örök élmény marad az elő UB a számomra és nem csak a kiposztolt képeken tűnik úgy. Másfél héttel ezelőtt maratont futottam, új egyéni csúccsal, most pedig 46,5 kilométert teljesítettem az Ultrabalatonon sérülés és egyéb probléma nélkül. Milyen út vezetett idáig? Erről szólt az előző bejegyzésem, amiben kifejtettem, hogy a sikerhez vezető úton a terv a lelke mindennek!
Apró aggodalom a verseny előtti napokban
A fentiekben hosszasan taglaltam, hogy véleményem a terv szerinti felkészüléssel és „lassan járj, tovább érsz” hozzáállással lehet csökkenteni a sérülések kockázatát. Azonban a legnagyobb igyekezett ellenére is néha összeszedhet az ember kisebb sérüléseket. Nekem úgy tűnik a maraton utáni regeneráció nem volt tökéletes, mert az utolsó könnyű futás után éreztem a bokáimon, hogy ez nem esett jól. Másnapra a jobb bokám fájni kezdett, be is dagadt kicsit. Szerencsére ismerek egy kiváló mozgásterapeutát, akihez kb 10 éve járok és soron kívül fogadott is. Kiderült, hogy valóban túlterheltem a bokaszalagjaimat, amik így jelezték, hogy baj van. Nagy baj nem volt szerencsére, egy kezeléssel és a boka keresztszalagjaimra felhelyezett kineziólogiai tape-ekkel sikerült orvosolni a dolgot.
A kicsit hosszúra nyúlt bevezető gondoltatok után most következik a beszámoló a versenyről:
A csapattal előzetesen úgy döntöttünk, hogy cca 10 kilométeres távokra osztjuk fel a Balaton kört, így mindenkinek 4 etap jut plusz a befutó. Mivel nem nagyon akadt önként jelentkező az emelkedős szakaszokra, ezért én bevállaltam azokat, de megegyeztünk abban, hogy „cserébe” a befutó is az enyém lesz. Azt is megbeszéltük, hogy nem hajszoljuk bele magunkat eredménykényszerbe, sem másokhoz, sem önmagunkhoz nem mérjük magunkat, mert teljesen mindegy hogy az 1500 csapat közül a 398., vagy 467. helyen végzünk. Így aztán a nevezés során 6 p/km átlagtempót jelöltünk meg, de megbeszéltük, hogy mindenki úgy fut, ahogy jól esik.
1.etap: Pécsely-Vászoly-Dörgicse
Az első szakaszban 8,8 km jutott nekem, ami elsőre nem sok, örültem is neki. Azonban a táv közepén van egy erős emelkedő, kb 100 méter szintemelkedéssel, amitől sokan féltek. A váltóponton enyhe emelkedő várt rám és mivel tudtam, hogy közeledik az durva emelkedő, ezért azon igyekeztem, hogy ezen a részen tartani tudjam a megbeszélt átlagot. Az emelkedőt egy vicces táblával is jelezték a szervezők.
Ezen a részen még viszonylag együtt volt a mezőny, sok futó volt a pályán, a csapatban futók utolérték az egyéni futókat. Én magam is nagyon sok ismerőssel találkoztam, akikkel váltottunk pár szót, üdvözöltük egymást. Talán ez is segített abban, hogy szinte észre sem vettem, hogy felértem a csúcsra. Innentől viszont ugyanilyen mértékű lejtő várt rám. Ekkor azt gondoltam, hogy nem fogom vissza magam fékezéssel, hagytam, hogy „guruljanak” a lábaim. Arra vigyáztam csupán, hogy a futómozgásom egyben maradjon, ne nyúljanak túl hosszúra a lépéseim. Könnyedén szaladtam lefelé és végül a tervezett időnél fél perccel gyorsabb km átlaggal teljesítettem a távot.
2.etap: Badacsonytördemic-Balatongyörök
A következő rám eső 10.5 km-es szakasz egy kellemes terep volt, szinte végig kerékpár úton. Könnyen szaladtam, kellemes napsütés volt. Igazi örömfutás volt ez a szakasz.
Balatonederics után valahol az út szélén találkoztam az első lángossütővel és ahogy megcsapta az orromat az onnan kiáramló zsírszag, tudtam, hogy addig nem megyek haza amíg nem eszek lángost. Végig élveztem a futást, az utolsó két kilométert meghúztam, így ezt a szakaszt is ugyanolyan átlaggal sikerült lehoznom, mint az előzőt. A váltás után irányba vettük a déli partot és az első lángossütőnél feltankoltam végre.
3.Alóbélatelep-Balatonboglár
A következő rám jutó 11.5 km-es szakasz volt talán a lehető legideálisabb számomra. Késő délután volt már, de még mindig kellemes napsütésben futottam egy hosszú egyenes szakaszon.
Alig-alig találkoztam futóval, sok helyen kiszélesedett az út, ami szinte húzott magával előre. Ennek köszönhetően ez lett a leggyorsabb tempójú futásom, átlagban 40 másodperccel gyorsabb ezreket futottam a tervezettnél.
4.etap: Siófok-Balatonakarattya
A következő váltóponthoz 22 óra körül érkeztünk meg és még volt kb. egy óra az indulásig. A csapat épp nem futó tagjai és a sofőrünk is -velem az élen- úgy éreztük, hogy ideje egy kicsit pihenni. Az út szélén a vonat sínek melletti árokban olyan jót aludtam, mint még soha. Igaz csak fél óra volt, de utána elkezdtem bemelegíteni és úgy éreztem, hogy ugyanolyan dinamikusan mozgok, mint reggel. Ennek ellenére a csapattagokkal azt beszéltük meg, hogy az utolsó szakaszban már csak biztonsági futást csinálunk, tartva az eredetileg tervezett tempót. Közben besötétedett és megjött az eső is, ami nehezítette helyzetünket.
Ezen a szakaszon 9.8 km várt rám. Ami előzetesen elkerülte a figyelmemet, hogy a végén egy nagyon kemény emelkedőt kell szó szerint megmászni. Bevallom, az utolsó métereken belesétáltam, kihasználtam az alkalmat és közben frissítettem. Amikor Balatonakarattyára érkeztem, akkor döbbenten vettem észre, hogy ott nem vár senki. Kiderült, hogy a váltásom rossz helyre vitték, egy váltóponttal előbb tették ki. Úgy döntöttem, hogy nem várom meg, amíg odaérnek hozzám, ezért tovább futottam és 2,5 km-el később két váltópont között félúton értek be kocsival, ahol átvették tőlem a stafétát. Itt már csak takarékon mentem, mert tudtam, hogy a baki ellenére vár még rám a hajnali befutó 3,6 kilométer.
5.etap: Balatonfüred befutó
Mielőtt célba vettük volna az utolsó állomást, még Balatonkenesén összeszedtük az engem előzőleg váltó csapattársunkat és észrevettük a Hot-dog árust! Úgy faltam be a azt a „szutyok kaját”, mint egy kiéhezett kóbor kutya a földre hullott csirkecsontot. Irány a befutó. Erről nincs kép, mert mindenki falt…
Végül megérkeztünk az utolsó váltóponthoz és itt is kb 1,5 óra várakozási időnk volt. Ez idő alatt próbáltunk kicsit aludni, de az izgalomtól, hogy mindjárt vége, senkinek nem csukódott le a szeme. Ezalatt több mélypont és csúcspont közeli élményem volt. Először megörültem, amikor a csapattársam bevállalta, hogy lefutja azt a 2,5 kilométert, amit korábban helyette futottam, mert igazából már egy porcikám sem kívánta a futást. Aztán arra gondoltam, hogy volt, ami volt, ez akkor is az én szakaszom, nekem kell megcsinálni. Utána azon tanakodtunk egy kicsit, hogy csinálja meg ötünk közül az, aki a legjobb állapotban maradt a végére. Két csapattagunk azt mondta az elején, hogy mindenképp végig futják velem az utolsó szakaszt. Ehhez a váltóponthoz érve már nem voltak ilyen lelkesek, de nem is volt rá szükség. Minden észérv ellentmond annak, hogy öten fussunk le 3,5 kilométert. Végül, amikor közeledett a váltás ideje kikászálódtam a kocsiból, de a lábaim már nagyon be voltak savasodva, nem mondom, hogy a dinamikus bemelegítő feladatsoromat ezúttal is pontosan végigcsináltam. Eléggé terminátoros mozgással, kabátban is dideregve csoszogtam oda a váltóponthoz. Jött a váltás és elindultam. Az első száz méteren azt éreztem, hogy lépésről-lépésre „olvadok ki”, egyre jobban beindultak a lábaim. Szerencsére ismerem ezt a szakaszt, mert pár éve itt nyaraltam és többször végigfutottam a sétányom. Tudtam, hogy mi után mi következik. Ez könnyebbé tette a dolgot. Kb egy kilométer után, az akkor már hulla fáradt biciklis kísérőnk, aki megállás nélkül tekerte végig velünk a kört odaszólt, hogy alig bírja a tartani a tempót. Őszintén szólva én sem tudom honnan lett ekkor még erőm, de az utolsó szakaszt is az előző szakaszok átlagával hoztam le. Végül a csapatunk a tervezett időnél több mint egy órával hamarabb 4 óra 47 perckor sikeresen befejezte a versenyt.
Ahogy az elején írtam, korábban nem volt ilyen tapasztalom, ezért nem tudtam mi vár majd rám, hogy fogok erre a fajta terhelésre reagálni. A verseny előtt futócsoportokban olvasgattam mások posztjait hogyan készülnek a versenyre. Volt aki gyakorolta, hogy egy nap több alkalommal fut rövidebb távokat, mások direkt éjszakára időzítették az edzéseiket. Az én edzéstervem semmi ehhez hasonló extémitást nem tartalmazott. Ennek ellenére nem okozott gondot az átlagos verseny tempómhoz közeli tempóban egyenletesen végigfutni a szakaszokat napszaktól és időjárási körülményektől függetlenül. Futás közben volt időm gondolkodni, hogy vajon miért van ez és arra a megállapításra jutottam, hogy ha az állóképesség rendben van, akkor teljesen mindegy mikor fut az ember, bírni fogja. Mivel már többféle edzésmódszert kipróbáltam, ezért azt mondom, hogy a jelenleginél hatékonyabbat ennek fejlesztésére nem tudok elképzelni…
