Egy kis nosztalgia. Ez volt az első filmkritikám. Ez egy régebbi írásom újraközlése, ezért a dátumok, időpontok nem időszerűek, viszont az élmény örök:
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy közel két héttel az Egyesült Királyság és Magyarországon történő bemutatója előtt részese lehettem Londonban a Pi élete (Life of Pi) című film szakmai bemutatójának.
Az 50. New Yorki Film Fesztiválon megtartott szeptemberi világpremier után jött a november végi európai premier – amit rendhagyó módon Párizsban egy uszodában tartottak ahol a nézők nem csak a 3D-s szemüvegüket, hanem a úszómellényüket is felvették miközben életmentő csónakokból nézték medencében himbálózva e varázslatos és misztikus utazást. A film Yan Martell azonos című lebilincselően izgalmas, de egyúttal fájdalmas könyvéből készült. A szakma egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy ebből bármikor is film készüljön, de nem a tajvani rendezőzseni Ang Lee, aki ezt másképp látta. Egy könyv, ami megfilmesíthetetlen – majd az ebből elkészült film, ami bizonyíték számunkra, hogy még szélesebbre tudjuk tágítani a határainkat.
Pont ezért és időszerűsége miatt választottam mai témámnak ezt a filmet, amit nem csak párhuzamba szeretnék állítani, hanem összegyúrni egy olyan érdekes pozitív löketté, ami egy utazó számára a szükséges inspirálást biztosítja.
Sokan, köztük én is azt vallom, hogy az élet a legjobb rendező. De sokszor van, hogy csak szeretnénk egyszerűen hátradőlni és kényelmesen feltöltődni és még többször az, hogy egyszerűen semmi, de semmi az égadta világon nem történik velünk, amitől életünk pozitív irányba kerülne – nos, ilyenkor érdemes egy jó filmet megnézni, ami után az ember azt mondja magának: Ez az élet, ez a valóság! Ezt szeretném kipróbálni, átélni, megcsodálni, átérezni, hogy élek, mert megérdemlem! A Pi élete egy ilyen film, ahol az ember, az utazó feltöltődik.
Ez egy abszolút csoda ahol a dráma az akció és a kaland keveredik érdekes filozófiai kérdésekkel egy misztikus példázaton keresztül egy olyan térben, ahol a 3D-s technológia még az Avatarnál is látványosabb effektekkel kényezteti a szemünket. De nem csak a látvány, hanem a spiritualitása is megérint, magához köt, míg végül magával ragad. Egyfajta szellemi fejlődésen is keresztülmegyünk csak úgy, mint a hosszabb utazások alkalmával. Itt két óra és hét percben sűrűsödik össze, ami egy utazóval történik spirituálisan a megszokott komfort környezetéből kilépve: 1. Kérdések, amiket nem szeret a környezetünk, ha felteszünk nekik 2. ezeknek a nem illő kérdéseknek a válaszának keresése – ha találunk is némi választ, de nem vagyunk annak teljességével megelégedve, tovább keresünk 3. A kérdéseink megkérdőjelezése 4. Lemondás 5. Kitartás 6. A „sorba” történő vissza/beállás 7. Nyugtalanság az álmaink elvesztése miatt 8. És ilyenkor mindig történik valami, ami megbolygatja az egész lelaposodott életünket csak úgy, mint a filmben és gyökeres fordulatban ahol óráról-órára, napról-napra, hétről-hétre változik a helyzet és mi nem csak változunk, hanem fejlődünk is egyúttal.
A lemondás, fájdalom, reménytelenség leküzdése mindig része egy hatalmas diadalnak. Az ebből táplálkozó önbizalom és önbecsülés melegágya a spirituális fejlődésünk következő szintjének. Akármi is történik, ahol van élet ott van remény is.
A történet Pondichery-ben kezdődik, ami India azon déli részén elterülő város, ahol a Francia Kelet Indiai Társaság 1668-tól kolóniát alkotott. Az állatkert tulajdonosának a fiát Piscine-nek nevezik el, ami franciául úszómedencét jelent a film viccesen elmagyarázza miért is e furcsa név. Piscine szerencsétlenségére az ekkor már független Indiában inkább beszélnek angolul, mint franciául így a gyermektől megszokott névgyalázás áldozatává válik (Pee kiejtve: Pi – pisit jelent). Miután ebből a helyzetből más kiutat nem lát ő maga rövidíti le a nevét Pi-re és ezt azzal magyarázza, hogy ez a név tökéletes választás egy fiú számára, hisz ahogy a PI (3,14), mint matematikai számsor végtelen, neki is éppúgy végtelenek a lehetőségei. Az állatkert tönkremegy így a család Indiát elhagyva Kanadába készül egy hajón, ahova magukkal viszik néhány értékes állatukat is. A hajó viharba kerül a Marianna-árok felett majd iszonyatosan látványos körülmények között elsüllyed. Amikor a hajó elsüllyed egy utolsó kísérteties sikolya Bill Forsyth 1987-es Housekeeping filmjének azon részletére emlékeztet, amikor a vonat süllyed el. A hajótörést Suraj Sharma által fantasztikusan megformált Pi éli túl valamint az állatok közül egy hiéna, egy zebra, egy orángután és egy 2,5 mázsás bengáli tigris. A Disney filmeken felnőtt nézőknek már az állatkerti jelenetben tudatosítják a tigris nem játékszer, a tigris nem csak állat, hanem ragadozó vadállat. A film középpontjában a tengeri utazáson túl az emberi leleményesség és remény valamint annak kapcsolata a tigrissel, akit egy fantasztikus húzással Richard Parkernek hívnak.
A tigris tanulási képessége a 227 napos epikus úton sok ember számára jelenthet megdöbbentő élményt, hisz az élethosszig tanulás képességét sokan csak az ember számára tartják elfogadhatónak. A tigris e hosszú út folyamán szembesül azzal, hogy Pi nem csak áldozat és ragadózó, és nem csak az ő gazdája hanem egy lény ami önmagával szembesíti. Richard Parker belekényszerül, hogy ő is átértékelje amit Pi-ről gondolt előtte, hisz Pi sikeres kísérlete az életterük megnövelésére az óceán közepén még egy tigris számára is elismerőleg hat.
Nem árulok el titkot és a film élményéből sem veszek el azzal, ha azt mondom, hogy mind az emberi és mind a állati fejlődés sikere végigkísérhető a filmben ahol a lehetőségek tárháza végtelen még ha az életterük csak egy mentőcsónakra korlátozódik.A 3D-s technika szinte csak akkor van használva, ha nézőnek segíteni akar a film érzésében elmélyülni vagy a helyszínt vagy az adott történést hangsúlyozni. Nagyon szerettem azokat a képsorokat amikor a medence vagy a tenger mélyéből felfele nézve tárul elénk minden ami a vízben van, azon lebeg és azon túl egészen az égboltig…
A fiatal színész Suraj Sharma figyelemre méltó teljesítmény nyújt, folyamatosan változik fizikálisan is, hisz a bőrszíne mélyül és sötétedik, egyre soványabbá válik miközben folyamatosan észrevehetően nő a szemében bölcsesség és a tudás. A film nemcsak a különböző vallások életszeretetét, hanem a természeti törvényeken alapuló élhető együttélési szabályokat tárja elénk. Hisz két emlős a vízen, míg alattuk a halak, felettük a madarak példázzák, hogy mi így együtt vagyunk egyek. A film egyetlen egy hibás üzenete, hogy egyedül Isten hitével próbálja magyarázni a túlélést és próbálja eltörpíteni az ember önmagába és környezetébe vetett túlélési ösztöneinek a képességet. Bár egy rövid jelenetben Richard Parkernek köszöni meg Pi, hogy még nem adta fel, hogy még életben van evvel nincs ellensúlyozva a picit eltúlzott spiritualitás.
A film végén felbukkanó úszó sziget és más is felteszi a kérdést a nézőben: ez lenne a valóság? Ez megtörténhetett?
A választ mindenkinek önmagának kell megadni. Az én eddig fel nem tett kérdésemre a válasz: A Pi élete az idei év egyik legjobb filmje ami megérdemel néhány Oscart is.
Fotó: चाचा@ViplavKumSinghlife #lifeofpi
