2008. november 01. Dunaszerdahely (Felvidék)
Nos, ez nem éppen Latin Amerika, de ennek ellenére elég vadnyugati dolgok történtek a DAC – Slovan futball mérkőzés apropójából, ami hónapokra témát adott a médiának, politikusoknak és az egész társadalomnak ugye emlékeztek ti is rá? Nekem egyetlen egy gondom volt evvel az egésszel, hogy láttam előre a viharfelhőket és akárhogy számoltam, ha esetleg kapnék 72 órát a keddi gépemet nem érném el Caracasba. Úgyhogy bár elég jó brigád jött össze a 17 fős kisbuszunkon az alkoholfogyasztásomat moderáltam az első órákban. Úriemberhez méltóan ugyanazt az egy üveg borocskát szürcsölgettem Felvidékre érve, amit még Budapest után nyitottam ki. De hát a fenébe is: ember tervez, Isten végez, és mit ad az ég? Hirtelen elénk ugrott egy kocsma, ahol Becherovkát árultak. A Becherovka egyik csodája a józannak tűnő, mértékteljes gondolkodás mármint kb. 3-4 felesig. De ez pont elég, hogy eszembe jusson a biztosításom fizeti a repülőjegy árát, ha esetleg váratlan helyzetben lekésném azt. Remek! „Még egy duplát kérnék, csókolom!” Ugye azért mozgásba is kellett lennünk, mert még a Becherovkázásnál is jobb buli volt készülőben. Erről mindenki tudott, aki tudni akart, így a hatóságok is, úgyhogy nem is lepődött meg senki, amikor egyik kedvenc állattípusomnak a felvidéki fajával, a szlovák belügyi kommandóssal hozott össze a sors minket egy útzár alkalmával. Egyik kedvenc momentumom az volt, amikor leszállított minket vagy 20 sün és az egyik elkezdte magyarázni egyik kedves útitársamnak, hogy a demokratikus Szlovákiában márpedig olyan pólóban nem lehet közterületen tartózkodni, mint ami neki is van.„-Levegyem?!” „-Igen!”A srác együttműködő volt így levette a felsőt. A 20 gyökér meg kikerekedett szemmel nézte annak tetoválásait.„Na vegye vissza és takarodjanak a szemünk elől!”Ekkor még jóízűen nevettem, de buszon már arra gondoltam, hogy ha most történt volna valami, amiért kapunk 72 órát az kedd kora délutáni szabadulás lett volna, akkor pedig nekem már Budapesti indulás után Rómát, mi több Európát elhagyva az Atlanti Óceán felett kellene lenni útban Dél-Amerika felé. Nehéz döntés: egy remek buli ma vagy fantasztikus utazás napok múlva?… Mindenki tudja mi történt aznap délután Dunaszerdahelyen, a buszunkról lett, aki korházba és lett, aki fogdára került – én szerencsésen haza. Köszönöm Istenem! Ígérem, egyszer még meghálálom a gondoskodásod!
A kedd kora reggeli MALÉV (emlékeztek még erre a névre?) római járata tele volt olyan magyarokkal, akik az aznap esti AS Roma – Chelsea FC meccsre mentek. A rövid repülőút valamiért vagy 20-25 perces betonon gurulással egészült ki, ami azért volt kellemetlen, mert a Budapest-Róma illetve a Róma-Caracas járat között pontosan 43 perc volt számomra és a csomagjaimnak az átszállásra. 43 perc alatt mit lehet csinálni egy világvárosban, ahol még nem volt az ember és szeretné azt emlékezetessé tenni az ott töltött idejét? A múzsa félúton csókolt homlokon: egy jót fogok hugyozni! Jókedvűen ettem ittam ezt követően várva a landolást, amikor én is begyújtom majd a gyertyáimat. Arra gondoltam 5-10 perces landolást követően másik 5 perc után már a sloziban kardozok. Persze volt vagy 15 perc maga a landolás és az azt követő 20-25 perces betonon csordogálás nem csak azt tette kétségessé, hogy elérem a Venezuelába tartó gépem, hanem ami még jobban foglalkoztatott abban a helyzetben, hogy megőrzöm-e a szobatisztaságom. Persze a gép mosdóját nem lehetett használni, mert az öveket a megállásig bekapcsolva kell tartani. „Csókólom Drága! Nem kell megállni elég, ha csak lassítani tetszik, de könyörgöm találja már meg valaki a féket, mert már nem izzadság csordogál a homlokomon!” Másodpercekkel azelőtt, hogy felrobbantam volna sikerült kijutnom a gépből, rohamléptekkel, de nem rohanva meneteltem kitágult szemmel, amikor megláttam egy MALÉVOS (emlékeztek még erre a névre?) légikisérőt a terminál bejárata előtt, aki a nevemet kiabálta:- Én vagyok!- Fusson! Rohanjon! Indul a gépe!- Oksa, de merre van a mosdó?- Arra most nincs ideje, már rég el kellett volna tolniuk beszállólépcsőt!- A csomagjaimmal mi lesz?- Amiatt, ne izguljon!Köszönöm, hogy felhatalmazást kaptam az égiektől, hogy szaladhassak, eddig azon paráztam, hogy a többiek azt fogják gondolni, tolakodni akarok. Természetesen egy óriási szerteágazó repülőtér van Rómában, ahol a táblák szerint 15-20 perc sétára van az a kapu, ahova nekem kell mennem. Naná! Emellett volt bennem 15-20 percnyi pisi is… Már csukták a kabin ajtaját és készülődtek eltolni a lépcsőt, amikor megláttak vidáman szökkenttezni a kifutópályán. A földi kiszolgálók értetlen és haragos tekintetei búcsúztattak Európától, viszont egy kacér és vidám szempár üdvözölt az Új Világban:- Buenos Dias Señor!- Buenos Dias my love!A hátizsákomra nem is mertem gondolni, hogy kb. hol lehet. Alig több mint egy évvel korábban már volt egy hasonló élményem Hawaii-on ahol a hátizsákom nem akart megérkezni a kézi/háttáskámat meg előző nap ellopták Los Angelesben. Mindenki már elment csak én álltam Honolulu csodálatos repterén egy papucsban, rövidnadrágban és egy ingben, zsebemben az útlevelem és a bankkártyaim semmi más. Amíg ott voltak mások is körülöttem addig volt kétségbeejtő a helyzetem. De abban a pillanatban, amikor egyedül maradtam rám tört a béke és a megnyugvás. Hisz az tegye fel a kezét, ki ne szeretné a pöcsét vakarni Hawaii-on még ilyen áron is? Persze ez az idill megtört 10 perc után, amikor valami nem várt csoda folytán újra elindult a csomagokat szállító szalag és feltűnt a hátizsákom. Valami hasonlót vártam Caracastól is bár addig még van körülbelül 11 órányi repülés. Erre a sok izgalomra akkor miért is nem bontathatnék fel egy üveg borocskát? Vagy kettőt? Na jó, de háromnál semmivel sem többet!…
