Hétszázötven éve, 1270. május 3-án halt meg IV. Béla Árpád-házi magyar király, aki a tatárjárás után újjáépítette a csaknem teljesen elpusztított országot. II. András legidősebb fia 1206 novemberében született. Mindössze hétéves volt, amikor anyja, Gertrudis királyné merénylet áldozata lett (ezt az eseményt dolgozta fel Katona József Bánk bán című drámája). Nyolcévesen ifjabb királlyá koronázták, s hatalmi játszmák középpontjába került, apja ellenségei a gyengekezű király ellen próbálták felhasználni. Tizennégy évesen kapta meg Szlavónia, majd 1226-tól Erdély kormányzását, az önálló udvartartással rendelkező Béla e területeken királyi hatáskörrel rendelkezett. 1220-ban vette feleségül Laszkarisz Máriát, a nikaiai császár lányát, akivel apja keresztes hadjáratáról hazatérőben jegyezte el, a házasságból tíz gyermek született.
A rendkívül ambiciózus Béla és apja viszonya gyorsan megromlott, a konfliktus András uralkodásának utolsó évtizedére állandósult. A trónörökös ellenezte a királyi birtokok eltékozlását, a zsidók és izmaeliták hivatalhoz juttatását, céljának a királyi hatalom és tekintély megerősítését tartotta. Erdélyi uralkodása alatt kezdődött meg a kunok térítése és 1235 őszén ő küldte Julianus barátot Magna Hungaria, a keleten maradt magyarok hazájának felkutatására.
II. András halála után, 1235. október 14-én másodszor is megkoronázták, ezután leszámolt apja bizalmasaival, belefogott az „indokolatlan” adományok visszavételébe, jelképes intézkedésként megtiltotta, hogy a világi előkelőségek a király jelenlétében leüljenek. Ezzel maga ellen fordította a felháborodott főurakat, holott hamarosan támogatásukra lett volna szüksége.
A keleten maradt magyarokat fellelő Julianus barát 1237-es második útjáról azzal tért haza, hogy Magna Hungariát megsemmisítették a mongolok, és meghozta Batu kán fenyegető levelét is.
Béla 1239-ben megengedte, hogy a mongoloktól vereséget szenvedett Kötöny kun fejedelem népével Magyarországra költözzön, abban bízva, hogy a mongol harcmodort ismerő kunok segítségére lehetnek.
A kunok megkeresztelkedtek ugyan, de nomád életmódjuk miatt hamar összeütközésbe kerültek a magyarokkal, s Béla még népszerűtlenebb lett.
A mongolok 1240 decemberében elfoglalták Kijevet, majd Magyarország ellen fordultak, a Batu kán vezette fősereg 1241. március 12-én játszi könnyedséggel söpörte el a Vereckei-hágót védő Dénes nádor ötezer katonáját. Béla hiába hordoztatta körbe a véres kardot, serege csak lassan gyülekezett Pesten.
Mikor az első portyázó mongol csapatok felbukkantak, a közhangulat a szövetségeseiknek gondolt kunok ellen fordult. Kötönyt a pesti nép felkoncolta, mire a kunok útjukban pusztítva dél felé kivonultak. A magára maradt Béla 1241. április 11-én a Sajó menti muhi csatában döntő vereséget szenvedett, de védelmezői hősiességének köszönhetően életben maradt és Bécsbe menekült, ahol II. Frigyes herceg elfogatta és kifosztotta, végül a dalmáciai Trau (Trogir) várában talált menedéket.
A mongolok feldúlták a védtelenül maradt országot, csak a várak tudtak nekik ellenállni.
1242 tavaszán aztán váratlanul kivonultak, valószínűleg Ögödej nagykán halálának hírére, de vélhetőleg hagyományos taktikájuk miatt is: a végleges hódításra csak egy második hadjárat után kerítettek sort. A pusztítás felmérhetetlen volt, a lakosság negyede esett a harcok, a járványok és éhínség áldozatául, egy nyugati krónikás azt írta: „Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”.
A hazatérő Béla a romokban heverő ország újjáépítése és a várható újabb mongol támadásra való felkészülés érdekében változtatott politikáján. A főnemesekkel megegyezésre törekedett, birtokokat kezdett adományozni, cserébe a mongoloknak ellenállni képes kővárak építését írta elő (ő maga Buda, felesége Visegrád várát építtette fel). Erősíteni próbálta a korszerűnek számító nehézlovasságot, 1247-ben visszahívta a kunokat, akiket a későbbi Kis- és Nagykunság területén telepített le. A birtokok helyett jövedelmeinek egyre nagyobb részét a regálék (királyi felségjogon szedett jövedelmek) biztosították, stabil pénzrendszert igyekezett teremteni. Támogatta a városok fejlődését, a megtizedelt népesség pótlására külföldi telepeseket hívott be. Az apja által 1222-ben kiadott Aranybullát 1267-ben megújította, kinyilvánítva a királyi szerviensek nemesi státuszát, megvetve a nemesi vármegye alapjait. A domonkos rend apácái számára a budai Nyulak szigetén (a mai Margitszigeten) kolostort építtetett, itt élt lánya, Szent Margit is.
A néhány év alatt újjáépített, erős ország élén megpróbálta visszaszerezni az osztrák herceg által elfoglalt területeket. Frigyes 1246-ban a Lajta menti csatában győzelmet aratott ugyan, de holtan maradt a csatatéren, ezzel kihalt a Babenberg-dinasztia. Az örökségéért rivalizáló Béla és II. Ottokár cseh király 1254-ben felosztották Frigyes birtokait, Stájerország Béla uralma alá került, aki fiát, Istvánt tette meg kormányzónak. A stájer rendek 1260-ban fellázadtak a magyar uralom ellen és Ottokárnak hódoltak meg, aki legyőzte Béla seregeit.
A Stájerországból kiszorult István 1262-ben fegyverrel indult apja ellen, de Pozsonyban békét kötöttek. Az országot két részre osztották, a keleti részt kapó István hivatalosan is felvette az ifjabb király címet. 1264-ben már fegyveres harc is kitört köztük, s Béla az 1265-ös isaszegi csatában vereséget szenvedett. Látszólag most is kibékültek, de viszályuknak csak IV. Béla 1270. május 3-án bekövetkezett halála vetett véget.
A „második államalapító” királyt az esztergomi ferencesek templomában temették el, amelynek a történelem viharai miatt még a helye sem ismert, csak Béla latin nyelvű sírverse maradt fenn.
Hungarian Geographic/MTI – Kiemelt képen: A várasfenesi református templom a Turullal – Béres Béla fotóalbuma