1945. június 23-án, hetvenöt éve ért véget a második világháború utolsó és a csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb csatája, az Okinava szigetéért vívott két és fél hónapos ütközet a japán és az amerikai hadsereg között.
A második világháború végső szakaszában a csendes-óceáni hadszíntéren az amerikai hadsereg – a Marshall- és a Mariana-szigetek elfoglalása után – immár a japán anyaszigetek közvetlen közelébe jutott.
Az amerikai hadvezetés az óriási véráldozatok árán 1945. március végén elfoglalt Iwo Jima (Ivo Dzsima) után következő célpontnak a stratégiailag különlegesen fontos Rjúkjú (Riukiu)-szigetcsoportot szemelte ki. Itt volt ugyanis Tajvan és Japán között az egyetlen nagy kikötő, amelynek birtokában az amerikaiak ellenőrizhették volna a tengeri útvonalakat. A légi bázisokról pedig közvetlenül és sűrűn bombázhatták volna a japán ipari övezeteket.
A legnagyobb szigetet, a mintegy 100 kilométer hosszú és 30 kilométer széles Okinavát a japánok a háború kezdetétől erődnek építették ki, utolsó védelmi vonalként az anyaország előtt. A 130 ezer fős helyőrség parancsnoka, Usidzsima Micuru tábornok úgy döntött, hogy a szövetségesek tengeri és légi fölénye miatt nem védi a tengerpartot. Erőit a sziget déli részén, megerősített és csak frontálisan támadható állásokban, barlangokban és alagutakban vonta össze. Terveiben szerepet kapott a kamikazék, az öngyilkos pilóták és a várhatóan nagy amerikai veszteségek okozta lélektani hatás is.
Az amerikai hadvezetés hozzávetőleg a felére becsülte a védők számát. A siker érdekében a háború legnagyobb flottaösszevonását hajtotta végre.
A Simon Bolivar Buckner altábornagy irányította Jéghegy-hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Okinavát 1400 vízi jármű, köztük 325 hadihajó vette körül, fedélzetükön 183 ezer emberrel.
A szárazföldi hadműveletek 1945. április 1-jén, húsvét vasárnap kezdődtek meg, miután a szigetet heteken át bombázta a légierő. A 60 ezer partra szálló katona támogatására a világháború egyik leghevesebb zárótüzét zúdították a védőkre. 24 óra alatt 3800 tonna lövedéket lőttek ki. A japán stratégia miatt az amerikaiak kezdetben alig ütköztek ellenállásba. Egy hét alatt megtisztították a gyengébben védett északi részt, s birtokukba került az itt felépített két japán légi bázis is.
A hadvezetés optimizmusát fokozta, hogy még a nyílt tengeren sikerült elsüllyeszteniük a világ akkor legnagyobb csatahajóját, a Yamatót. Amely április elején azért indult útnak (a legenda szerint öngyilkos küldetésben, csak az odavezető útra elegendő üzemanyaggal), hogy Okinaván kikötve a végsőkig harcoljon.
A sziget déli részének elfoglalása elhúzódó és mindkét félnek hatalmas veszteséget okozó hadműveletté változott. A magukat alaposan beásott japánok igen heves ellenállást tanúsítottak. Erődítmény-rendszerüket egyenként kellett felszámolni, miközben a gyalogosok a tengeren horgonyzó hajóktól csak gyenge tüzérségi támogatást remélhettek. Dolgukat nehezítették a gyilkos kígyók is, amelyek marása számos katona halálát okozta.
Az első védelmi vonalat az amerikaiaknak csak április 24-én sikerült áttörniük, a következő vonalon pedig elakadtak. A veszteségek meredeken emelkedtek a szárazföldön és a tengeren is, ahol a kamikazék 21 hajót elpusztítottak, 66-ot pedig megrongáltak.
A májusban megérkezett monszunesők mocsárrá változtatták a hadszínteret, ahol temetetlen holttestek ezrei hevertek, a front már-már az első világháború kétségbeesett lövészárokharcait idézte. Május elején a japánok ellentámadást indítottak, melynek kifulladása után egy félszigeten kialakított, megerősített állásaikba vonultak vissza. Sebesültjeiket kivégezték vagy sorsukra hagyták. A sziget elestét az amerikai hadvezetés csak majdnem egy hónappal később, 1945. június 23-án jelenthette be.
Okinavát a tisztogató hadműveletek lezárulta után, július 2-án nyilvánították biztonságosnak. A csata végét egyik parancsnok sem élte meg: a megadást megtagadó Usidzsima június 16-án rituális öngyilkosságot követett el. Bucknerrel egy nappal később repeszgránát végzett; ő volt a háborúban elesett legmagasabb rangú amerikai katonatiszt.
A csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb ütközetében 12 ezer amerikai katona esett el, 30 ezer sebesült meg. A japánok 102 ezer katonát vesztettek, és csak 7500-an estek hadifogságba. A sziget lakosainak egyharmada, 150 ezer ember is meghalt. Őket a védők eleven pajzsnak használták, vagy öngyilkosságra kényszerítették. Az anyagi veszteségek csillagászati összegekre rúgtak: az amerikaiak 36 hajót és 763 repülőgépet, a japánok 16 hajót és négyezer repülőt vesztettek. Az iszonyú vérfürdő nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai hadvezetés végül a japán szigetek közvetlen megtámadása helyett az atombomba bevetése mellett döntött.
A japán kapituláció aláírása után Okinaván amerikai támaszpontok sora létesült. A sziget csak 1972-ben lett ismét japán terület, de ma is több tízezer amerikai katona állomásozik rajta.
GD/MTI, Foto: Pacific Historic Parks@pacificparks