Volt egyszer egy iszonyat. Az első olyan természeti katasztrófa, amit az egész világ élő közvetítésben nézhetett végig a tévében. Hogy hogyan fulladnak meg emberek, tömegestül. Ez volt a 2004-es cunami, amelyben szülők a gyerekeiket, gyerekek az egész családjukat veszítették el pillanatok alatt, a nyilvánosság szeme előtt.
Egy Vaskuti Pál nevű, budapesti pszichológus, gyermekvédelmi szakember is látta, mi történik. Vaskuti, aki hosszú éveken át gyermekotthonokban dolgozott, és éppen elég gyerek tragédiáját tapasztalta meg, úgy döntött, hogy azonnal lépni kell. Barátaival, szakmabeliekkel együtt, igen rövid idő alatt kidolgozott egy vadonatúj, pontosan a katasztrófára szabott családmodellt. Túl sok volt az elárvult gyerek. És túl sok az elárvult szülő és nagyszülő. Mi lenne, ha ezek az emberek új, öt-hat főből álló, család-egységeket alkotnának? De előbb fel kell nekik építeni egy falu- félét. Egy speciális telepet. Önálló házakkal, infrastruktúrával. ellátással, oktatással, mindennel.
Elég meredek ötlet.
A tervre találtak finanszírozót. És egy éven belül felállt, a cunami-sújtotta Sri Lankán a HELP projekt, mindenestül. Vaskuti is kiköltözött a szigetre, először az építkezésen aztán az intézményben látta el a szakmai felügyeletet.
Hát, így kezdődött egy szerelem. Egy ügy és egy ország iránt.
De, ahogy az már lenni szokott, a dolgok időközben megváltoztak, átalakultak.
Még az építkezéskor történt, hogy szükség volt minden segítő kézre. Így jutott Vaskuti eszébe Dietmar, ez az erősen drogfüggő , nagyon deviáns, a társadalom perifériáján tengődő srác, aki gyerekként, valaha a neveltje volt az egyik otthonban. – Nem volna kedved eljönni Sri Lankára, építünk itt néhány házat és szükség lenne rád….-, ezzel hívta fel a fiút. De amíg velünk vagy, le kell jönnöd a drogról.
A srácnak tetszett az ötlet. Még soha nem utazott sehová. Drogozni meg utána is lehet…, vagy esetleg, közben is, mutyiban, nem? Szóval, jó balhénak látszott.
Dietmar kiment, és a rátermettségével, teljes odaadásával, remek ötleteivel, mindenkit elbűvölt az építkezésen. Erre még maga Vaskuti se számított. A kint töltött hónapok során, mintha kicserélték volna ezt a korábban, kötődésre, együttműködésre alkalmatlan fiatalembert. Valami hihetetlen dolog történt: abban a szeretet-teljes, biztonságos légkörben önbecslésre talált. És önbizalomra. S ami még valószínűtlenebb: a drogok eszébe se jutottak. A fiú aztán hazajött, megnősült, kisfia született, szakmájában dolgozik….,tökéletesen megváltozott. Olyan ez, mint egy túl szép mese.
Vaskuti, bár kétségkívül mer és képes is nagyokat álmodni, nem az az ember, aki szereti a túl szép meséket. Nem is értette pontosan, mi történhetett. Lehet, hogy ez Sri Lanka hatása? Valamit tud ez a sziget, amit a többi hely nem? És lehet, hogy nem csak a finom, meleg klíma és az óceán miatt…?
Dietmar látogatása volt az, ami elindított valamit. Eltelt utána néhány év, és Vaskuti átadta a HELP projektet másnak. Mert addigra már kész volt arra, hogy új utakra lépjen. És megszülje második sri-lankai gyerekét, a Chance Programot https://www.chanceprogram.hu.
Ami, ugye, esély -t jelent. Ezúttal, magyar fiatalok számára. Kezelhetetlen, deviáns, esetenként bűnöző hajlamú, esetenként drogfüggő, esetleg tartós depresszióval küzdő, mindenesetre, antiszociális gyerekek számára, akiknek a problémájával az itthoni ellátórendszer már képtelen megbirkózni. Vagy éppen ők maguk rázzák le folyamatosan önmagukról az ellátórendszert.
És elindult a Chance. Először, turnusonként egy-egy fiatallal. Aztán évekkel később, már négy-öt fős csoportokkal, akik a program három hónapos időtartamára, kiutaztak ebbe a távoli országba, hogy ott, hétezer kilométernyi távolságból, rálássanak az addigi életükre. És magukra találjanak. Vaskuti mindent bedobott, hogy ez sikerüljön.
Alcímet is adott a programjának: élményterápia.
A koncepció nem csak a kellemes, napos klímára alapozódott, nyilván.
Hanem arra, hogy a három hónap minden egyes perce, de legalább is napja, élmény legyen a magatartás-zavarral élő vagy függőségben szenvedő, gyakran agresszív fiatal számára. Nem készen tálalt, hanem az ő saját, megtapasztalt élménye.
Van persze egy keret: a napi pszichoterápiás foglalkozások: ezek is teljesen másféle stílusban zajlanak, mint amiket itthon megszokhatott. Az iskolás korúaknak, délelőttönként, tanulás, magánórák, tanárral. Főznek, esznek , rengeteget beszélgetnek és még többet nevetnek együtt. Minden egyes fiatalra jut egy saját, személyes mentor, akinek az a dolga, hogy kizárólag vele törődjék.
És a hét végi programok: együtt, vagy ki-ki hajlama szerint, szólóban: az elefánt-csutakolástól kezdve, a szörfözésig. Tengeri horgászat. Ha jó fogás van, akkor halgrillezés az óceánparton. Egy finom tea a falubéli buddhista szerzetes-bácsinál. Ha úgy adódik, helyi családoknak segítenek a ház körüli munkában. Elmaradhatatlan a közös bulizás a sri-lankai ünnepeken. A falubéliek jó ismerőseik, barátaik lesznek. A gyerek látja a mérhetetlen szegénységüket, és ezzel együtt, a lekoptathatatlan mosolyt az arcukról. Mert a sri lankaiak, mint általában a buddhisták, nagyon tudják ezt: rámosolyogni a sorsukra. Vaskuti gyakran bevonja őket a programmal kapcsolatos adminisztratív vagy szállítási munkákba. Ki van ez találva és meg van szervezve.
Eddig közel nyolcvan gyerek és fiatal gyógyult a Chance programmal, amelynek mottója: nincs elrontott élet.
Az élményterápia tehát bizonyítottan hat.
Időközben Vaskuti fia, Gergely, lediplomázott itthon, belőle is pszichológus, kriminológus lett. Sok éve együtt viszi a programot édesapjával, ezen kívül, korábban ő is egy nevelőotthonban dolgozott.
Csupa jelen időben fogalmazok. Nem egészen indokolt ez. Tavaly áprilisban, ugyanis, iszonyatos merénylet rázta meg a szigetet, ami több száz emberéletet követelt. A szinte folyamatosan zajló polgárháború is fenyegeti a biztonságot. Vaskuti Pálnak nem maradt választása: ki kellett vonulnia Sri Lankáról. Egy blog bejegyzésben így írt erről:
„ Tizennégy boldog év után elhagyott a szerelmem…. Hatvanöt éves vagyok, nincs erőm újra kezdeni…”
Olyan gyorsan kellett kimenekíteniük mindent, hogy elkótyavetyélték az épületeket, a tárgyakat, az eszközöket…
Mindenki azt hitte: hogy ennyi volt, nem több. De a gyász első hetei után, ez a nagyon makacs álmodó, Vaskuti Pál elkezdett újra helyet keresni a Chance program számára. Most már Európában, Görögországban. Olyan helyet, amit még nem lepnek el a turisták, ami még igazi, autentikus.
Fontos volt, hogy az e célra bérelt épület árát is meg tudják fizetni, mert nem sok pénzük maradt. Pokoli nehéz feladat volt, de megtalálta, a Peloponnészoszi -félsziget legdélebbik csücskén. Ez is nagyon varázsos hely, mert a meggyőződés maradt: intenzív terápiát csak a világ olyan pontján lehet eredményesen folytatni, ami távol esik a megszokott környezettől, és éppen ezért tele van új, inspiráló kihívásokkal.
Úgy hívják őket, hogy Kalamata Élményterápiás Központ. Már tavaly nyár óta folyamatosan indítják újra a csoportjaikat.
Hát nem vadkeleti ez a történet? Kelet-Európából indult, Dél-Kelet Ázsiában folytatódott és a görög-keletiek országában tart most éppen.
folyt.köv.
Fotók: https://www.chanceprogram.hu, Vaskuti család