Ősz vége, tél eleje alapvetően olyan időszak, ami nem épp ideális a versenyzéshez. Ilyenkor nem is célszerű egyéni csúcsra törekedni, de még a főszezonbéli eredményt sem érdemes hajszolni. Most egy más időszak kezdődik, szezonon kívül vagyunk. Egyénileg változhat, hogy már valaki elkezdte az alapozó edzéseket, vagy még az alapozás előtti regenerációs szakaszban van. Én speciel ez utóbbi vége felé járok. Igen, azt gondolom, hogy ez is nagyon fontos szakasz az edzésrendszerben és kell is erre áldozni pár hetet. Meggyőződésem, hogy ha sokáig akarunk egészségesen futni túlterhelés és túledzés okozta testi és mentális sérülések nélkül, akkor a verseny szezon végén, tél elején be kell iktatni egy kis regeneráló időszakot. Kevés futással, alacsony intenzitással, sok keresztedzéssel. Akkor jó, ha azt érzem hogy túl keveset futok és emaitt hiányérzetem van. Pontosan ezt, egyfajta megvonási tünetet kell érezni. Akkor biztos, hogy regeneráló üzemmódban vagyok.
Az alapozó edzés megkezdése előtt azonban nem árt, ha az ember leteszteli magát, hogy mennyit sikerült átmenteni az előző szezonból. Felmérni, hogy mennyi kopott el a teljesítményből a regeneráció során. Erre volt pont kiváló alkalom ez a mai verseny nekem. Az év végéig már csak könnyű 6-10 km közötti futások vannak betervezve, tehát ez a 10.5 kilométer ideális lehetőség volt a felmérésre. Ennek megfelelően előre elterveztem, hogy a korábbi legjobb 10 kilométerem tempójánál kb fél perccel lassabban kezdek, a korábbi bejegyzésemben írt hármas felosztásban, körönként megvizsgálva, hogy milyen állapotban vagyok. Mivel a versenytempóm alatt kezdtem, ezért egyúttal lehetőség adódott a negatív split stratégia gyakorlására is, ami éles körülmények között komoly kihívás egy amatör futó számára. Az utolsó versenyem éppen egy hónapja volt, akkor sikerült 50 perc alá vinni a 10 kilométert, nekem ez jelentette a versenyszezon végét. Azóta az említett regenerációs ciklust csinálom és ezzel az edzőversennyel szándákoztam zárni. A tervnek megfelelően sikerült, végig probáltam könnyeden, lazán futni és a táv második felétől kicsit gyorsítottam, de arra vigyáztam, hogy még kellemes, élvezhető tartományban maradjak. Az utolsó kilométer lett a leggyorsabb, pedig betartottam a saját szabályomat, hogy az utolsó pár száz méteren visszavettem a tempóból. Meggyőződésem az is, hogy nem szabad a végén sprintelni és max pulzussal beállni a célba. Ez merénylet a testünk ellen. Azon az ötszáz méteren mér nem múlhat semmi! Ez viszont azt jelenti, hogy a versenytempómhoz közel sikerült futnom az utolsó kilométert, közben mosolyogva értem célba. A konklúzió számomra az ebből, hogy a regenerációs időszak jót tett nekem, többet ért a pihenés, mintha ugyanazzal az intenzitással futottam volna, mint egész évben. Ez a példa is jól mutatja, hogy a kevesebb néha több, vagyis ne felejtük el, hogy nem edzés közben fejlődünk, hanem a regeneráció során.
