Amikor közelednek a futószezon őszi versenyei, amelyekre sok futó készült, akkor lesz aki a kitűzött cél után – ha, sikerült ha nem- abbahagyja a futást, mondván jön a tél, kell a pihenés. Aki így tesz nagy hibát követ el, feltéve, hogy a következő évben is van terve a futással. Akármi is legyen az, ha télre leáll, jövőre kezdheti elölről. Miért van ez? Mi történik ilyenkor velünk? És miért történik ez a leépülés? Ezekre a kérdésekre adok választ ebben a két részes bejegyzésben.
A fejlődés folyamata
A rendszeres edzés hatására a szervezet fejlődni fog. Ezt nagyjából mindenki tudja és adott esetben érzi is magán.
Az sporttudomány ezt úgy fogalmazza meg, hogy a szervezet nyugalmi állapotából (homeosztázis) terhelés hatására negatív irányba kibillen (elfárad), majd a terhelés megszűnésének pillanatában beindul az egyensúlyi helyzet visszaállításának folyamata (regeneráció). Ha ez többször megismétlődik, akkor a szervezetünk úgy fogja értékelni a helyzetet, hogy nem elég az eredeti állapot visszaállítása, hanem alkalmazkodni kell a rendszeressé váló terheléshez, ezért túlkompenzál (egyes szakirodalmakban úgy hívják, hogy szuperkompenzáció) ezáltal a szervezet terhelhetőségi szintjét a kiindulási szint fölé állítja be.
Ha ezt elképzeljük egy diagramon, akkor egy hullámgörbét láthatunk, aminek végső amplitúdója feljebb van, mint a kezdő. Ha ez sokszor egymás után megismétlődik, akkor folyamatosan egyre feljebb és feljebb kerül a kezdő pont a hullámgörbén. Ez maga a fejlődés. Ehhez azonban az is kell, hogy a következő terhelés a szuperkompenzációs időszakban történjen, mert ha előtte (még regenerációs időszakban) akkor túlterhelést eredményez, ha pedig utána (gondolj a hullámgörbére), amikor a homeosztázis helyreállt, akkor alacsonyabb szintű lesz a fejlesztő hatása. Persze az is ugyanilyen fontos, hogy megfelelő terhelési összevetőkkel rendelkező edzésinger érje a szervezetet, mert ha túl sok, vagy túl kevés, akkor ugyanaz a helyzet, mint az előző esetben.
Az általános edzéselmélet a szervezetnek ezt az ösztönös reakcióját használja ki és jól megtervezett edzések összekapcsolásával mindig a szuperkompenzációs ciklus felső pontján ad egy megfelelő intenzitással, ingersűrűséggel és terjedelemmel járó, összességében véve egyre fokozódó terhelést, ami ideális esetben egy kiszámítható teljesítménynövekedést fog eredményezni.
Ez a szuperkompenzációs folyamat szükségszerűen egy csomó változást indít be a szervezetben. Ugyanis ahhoz hogy a teljesítményünk növekedjen, több izommunkára (erőfejlesztés), nagyobb teherbírásra (állóképesség fejlesztés) van szükség. Ezekhez pedig több energia kell. Ahhoz pedig, hogy több energiánk legyen, a szervezetünknek növelni kell az energiatermelő képességét. A szervezet alapvetően kétféleképpen tud energiát előállítani. Aerob és anaerob úton.
Az aerob energiatermelő folyamat oxigén jelenlétében történik, hasonló elven, mint a belső égésű benzinmotorok. Három dolog kell hozzá: hő, oxigén és éghető anyag. A hőt az izmok termelik mozgás közben (amikor bemelegedünk) az oxigén a tüdőn keresztül a vérárammal jut el az izmokhoz, míg a tüzelőanyag ebben az esetben a szénhidrát és a zsír lesz.
Ahhoz, hogy több energiát tudjunk előállítani, több oxigén és több tüzelőanyag kell. Ehhez a szervezet növelni fogja a tüdő oxigén felvételi kapacitását (VO2 max, az egy lélegzetvétellel beszívott oxigén mennyiségének felhasználása százalékos arányban) és a raktározott szénhidratok mennyiséget (glikogén raktárak). Egyúttal gyorsítani fogja a zsíranyagcsere folyamatokat, hogy minél hamarabb beinduljon ez a fajta energiatermelés is. Hiszen a zsír szinte korlátlanul rendelkezésre áll, még a legvékonyabb ember is rendelkezik kb 1 kg zsírtartalékkal, amiből annyi kalória szabadítható fel, ami egy iromman-hez is bőven elég lenne. Az oxigént és a tápanyagot el is kell juttatni az izmokhoz, ahol a munkavégzés történik, ezért fejlődni fog az érhálózat is.
Visszatérve az edzéselmélethez, az edzés tervezés mindig két alapvető dologgal kezdődik. A kezdő edzettségi szint meghatározásával, illetve az elérni kívánt teljesítmény meghatározásával. Az edzésterv mindig a kezdő pontból a kívánt állapotba (célkitűzés) való eljutást szolgálja. Ezt az időszakot az edzéselméletben makrociklusnak nevezik. A gyakorlatban azonban nem annyira egyszerű, ahogy az előbb leírtam, mert az optimális fejlődéshez nem lehet mindig ugyanolyan típusú edzéseket előírni, ezeket egymásra kell építeni. A makrociklusokat ezért kisebb egységekre osztva (mezociklusok) kell a különböző típusú edzésekkel terhelni a szervezetet. A szakirodalmi elnevezésük szerint ezek alapozó, vegyes, verseny, átmeneti ciklusok. Ezek is kisebb egységekre ( mikrociklusok) oszthatóak, ez az egy hétre jutó edzésmunkát jelenti. A mikrociklusok lépcsőfokonként egymásra épülnek, ahogy a mezoociklusok is, sőt a makrociklusok is. Gondoljunk vissza a diagramra és optimális esetben egy egyenes irányú folyamatos emelkedést (teljesítménynövekedés, fejlődés) fogunk látni makrociklusokon keresztül is.
Anélkül hogy ebbe részletesen belemennék, annyit tudni kell, hogy mindegyik ciklusnak meg van a szerepe a felkészülés során és ezek nem kihagyhatóak, nem cserélhetőek fel. Olyan ez mint egy ház építés. Először mindig az alapot kell elkészíteni utána a falakat és a végén a tetőt. A lakberendezés csak ez után jöhet.
A következő részben leírom azt, hogy mi történik akkor ha mégis abbahagyjuk az edzést…
