„4. nap
…Poto-Poto, Brazzaville, Kongói Köztársaság/Afrika
A közel 100%-os páratartalom, a hőség, a por és a mindent átitató szegénység egyszerre támadta minden érzékszervünket. Negyedik nap után is meg idegenek voltunk a saját bőrünkben, hisz nem tudtunk még akklimatizálódni; vizet vízzel ittunk – nem segített, whiskyt jéggel – nem segített, maradt a whisky whiskyvel – ez már segíteni fog, így vagy úgy…
Marcellin, háromnapos barátunk és egyben sofőrünk óriási porfelhőt kavarva fékezett le a bár előtt ahol Timmel iszogatunk a régi Francia negyed közepén. Jean-Charles nem jött egyedül, egy megszeppent kis csimpánzt vezetett kézen fogva aki félve, de egyben kíváncsian vetett rám és Timre egy egy pillantást. Nem sok fehér embert láthatott így nem igen tudta értelmezni az ott létünket. Egyre zavartabban viselkedett és kezdett el ugrálni oly izgalommal, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy magát vagy gazdáját félti tőlünk. Jean-Charles magához ölelte miközben az asztalunkhoz ült, ettől szemmel láthatóan megnyugodott a kis csimpánz. Jean-Charles nem tudja letagadni ében fekete testvérét, akivel még Londonban találkoztam.
A kis csimpánzt Savnak hívták. A gondozója, amikor róla beszélt és nevét kiejtette mindig büszkén dobta hátra a fejét: “Látjátok! Nekem nevem is van!”
– Pár hete egy katonai alakulat hozta hozzánk ezt a kis állatot – kezdte a mondandóját Jean-Charles. Egy bennszülött vadász megölte az anyját, feldarabolta, megfüstölte a húsát őt meg hazavitte a gyerekeinek, játékszernek. Ők hamar megunták, így a vadász megpróbált túladni rajta egy piciny piacon valahol az Isten háta mögött. A gyomra tele volt homokkal, kővel, szeméttel… mindent, amit tudott megkóstolt, megevett annyira éhezett. Nagyon érzékenyek és érző lények a csimpánzok. Traumaként élik meg, hogy édesanyjukat a szemük láttára koncoljak fel. Ezt a terhet, fájdalmat és bánatot sokáig viselik magukon és nagyon sokszor nem is bírják ezt a terhet feldolgozni. Az elmúlt 2 évben 21 kölyök csimpánzt hoztak hozzánk és ebből már csak 4 él. A többi elpusztult a fájdalomban, ami édesanyjuk értelmetlen és kegyetlen halála okozott nekik. A bennük levő parazitákat el tudjuk pusztítani, az éhező kisállatokat meg tudjuk erősíteni fizikálisan is, de a szívükhöz vezető utat még nem sikerült megtálalnunk. Ha ez nem sikerül, akkor értelmet veszti a munkám…
– Megfoghatom? – kérdeztem közbe vágva.
– Persze! Látja, hogy mennyire incselkedve tekint önre.
– Sav! Gyere ide! Ülj a nyakamba! És ezzel egy időben átnyújtotta a fekete kéz a kis szőrmókot. Sav azt gondolhatta, hogy majd két kézzel magamhoz szorítom, nem nézte ki belőlem, hogy egyből a nyakamba akarom ültetni. Ijedtében a vállamra leülve a két kezével a fejemet úgy karolta át, szorította meg és olyan szorosan, hogy semmit nem láttam, úgy, mintha soha nem akarna elengedni, úgy minta soha nem akarna a vállamnál messzebb kerülni tőlem… Néhány perc után végre tálaltunk egy pozíciót ahol nem takarta mancsával legálább az egyik szemem és e néhány perces játszadozás után Sav kényelembe helyezkedett a nyakamon így folytathattuk a beszélgetést;
– Oltásokra lesz szükségük és kígyómarás elleni vakcinára. Az Erdei Kobra es Gaboni Vipera abban a térségben tömegével fordul elő.
– Mondta a testvére is, ezért úgy gondoltam, hogy elmegyek a londoni állatkertbe, hogy közelebbről is megnézzem őket. Nem volt különösebben nagy a terrárium a vipera párnak, de öt percig kerestem a levelek alatt rejtőzködő állatokat, míg megtálaltam őket. Úgyhogy szereztem egy kis morfiumot.
– Morfiumot!? És az segít kígyómarás ellen?
– Nem, de legalább vidáman halok meg.
– Én azért szereztem egy közel térdig érő gumibakancsot is. – vágott közbe Tim. Magát nyugtatva, hisz ő is tudta, hogy ha nem kígyómarástól, akkor abban fog kimúlni, hogy 7-8 hét alatt biztos bele fog rohadni a lába a gumicsizmájába.
Bár amikor meghallotta a márciusi fegyverraktár robbanása következtében 200 hallottról szóló híreket azóta nem látom, nem is érzem benne azt a tűzet, ami előtte benne volt a kongói kalandunkkal kapcsolatban. Egyre többet tudunk meg mi vár ránk, annál inkább hatalmába keríti a kétségbeesés és a félelem. Ezen meg azelőtt túl kell esnie, hogy repülőre szállunk, különben nagyon nagy lesz az esélye, hogy a folyón vagy a dzsungelbe érve előtör belőle a pánik… Magyarországnál közel 1.5-szer akkora dzsungel közepén a 140.000 négyzetkilométeres érintetlen vadon közepén ez egyáltalán nem fog viccesnek tűnni, mindenféle ragadozókkal, mérges kígyókkal és pókokkal körbevéve, elvágva a civilizációtól. Vagyis meg pontosabban: ősi civilizációval körbevéve…
Kicsiny törzsek és bennszülöttek csoportjai ugyan úgy megmaradtak érintetlenül, mint több száz – több ezer éve. Az elmúlt 200 évben, ha találkoztak is fehér emberrel nem tudott az belegázolni érintetlenségükbe, azok a bennszülöttek, akik meg elhagyták a hosszú hetekig tartó gyaloglás után az otthonukat, hogy megismerhessék a “civilizációt” soha nem tértek vissza, általában szégyenükben és kiszolgáltatottságukban az egyébként is szegény ország legalsó rétegét képviselték megalázottságukban, nagyon kevesen lettek sikeresek, ők meg pont ez a “siker” miatt fordítottak örökre hátat a múltjuknak. Az elmúlt kétszáz évben talán kéttucat expedíciót, ha vezettek a fekete Afrika egyik legsötétebb bugyrába. Az expedíciók nem ásványkincseket, aranyat, gyémántot kerestek, de nem is csak túrázni jöttek ide kockáztatva életüket. Egy több száz éves legenda, ami minden kalandvágyót megbabonáz, es arra késztet, hogy a racionalitáson alapuló félelmet és óvatosságát felülírja a kaland, a felfedezés élménye és öröme… Mokele-mbembe… Mokele-mbembe… Mokele-mbembe!
Míg a fehér emberek csak mosolyognak rajta, addig itt még a legmarxistább, darwinista, ateista fekete korrupt állami hivatalnok tekintete is megváltozik, ha valaki csak kimondja ezt a nevet. Sok érdekességet lehet ilyen és ehhez hasonló történetekről hallani, amiknek nem sok valóság alapja van, de miután Pierrel véletlenül összefutottam Londonban és hamar kiderült, hogy képesek vagyunk secc perc alatt egy hullámsávra vergődni egymás bizlamaba férkőzve bátran meséltünk egymásnak kalandjainkról. Aztán egyszer csak megszűnt minden más kaland, kalandnak lenni, amikor elővett egy fényképet. Jól kivehetően kettő Mokele-mbembe volt a képen, az egyik a vízben a másik a parton. Jean-Charles mintha csak gondolatomban olvasott volna elővett meg több hasonló képet, mint a testvére Londonban – és kiterítette őket az asztalra:
– Az elmúlt 30 évben közel egy tucat expedíció indult a tóhoz. De érdemi bizonyítékot senki sem szolgáltatott. BBC, National Geographic es más híres tv társaságok is küldtek stábot amerikai, japán tudósok kíséretében, de sehol semmit nem tálaltak, ami alátámasztaná a lény létezését. Ezeket a képeket 9 hónappal ezelőtt készítette a másik testvérem, akinek a helikoptere kényszerleszállást hajtott végre a dzsungel közepén nem messze a Télé-tótól. Hárman a helyszínen, egy katona par nappal később halt bele a sérüléseibe. A testvérem és egy közlegény ért csak vissza épségben 3 hét bolyongás után. Itt, meg ezeken az archivált képeken – mutatott néhány megsárgult fényképre, láthatják 25-30 évvel ezelőtt egy expedíció számára a bennszülöttek által készített rajzokat a Mokele-mbembéről: Óriási, körülbelül 9 méteres magasság, nagy vízilószerű test, hosszú zsiráfszerű nyak, kicsiny fej… csak úgy, mint a fényképen… A bennszülöttek nem jártak iskolába, nem érintkeztek a civilizációval ennek ellenére lerajzoltak egy élő Dinoszauruszt!…Tim meghúzta a whiskys poharát… Ettől visszatért az előbb hiányolt tűz a tekintetéből:
– Eddig egy sem került lencsevégre, most meg egyszerre kettő is. Elég izgalmasnak hangzik, mint cél egy remek őserdei túrázás mellett.
– Mit tesznek, ha önöknek is sikerül rátálalniuk?
– Mit tehetnénk? A Télé-tó eddig őrizte a titkát, mi sem fogjuk elárulni azt. Nem vagyunk tudósok, egyszerű hétköznapi kalandkedvelő utazók, vagyunk. Én csak egy olcsóbb kis fényképezőgépet viszek magammal, hisz már említettem se nem tudós, se nem fényképész nem vagyok. Timnek valószínűleg bele fog rohadni a lába a gumicsizmájába így ő nem is tér vissza velem. – Ezen mindenki elmosolyodott. Tim tele töltötte a poharunkat. Sav érezhette a bizsergést a levegőben így lemászott a nyakamból, majd az asztal egyik végéből nézett ránk olyan büszkén, ahogy egykor édesanyjára tekinthetett. Ekkor izgalommal tele és megelégedéssel telve felálltunk asztalunktól, hogy koccintsunk:
– Kalandra fel!
– Mokele-mbembére!
– Az élő Dinoszauruszokra!…”
Image by Anja🤗#helpinghands#stayathome #solidarity#stays healthy🙏
