A repülőgépen történő borozgatás remek ötletnek tűnt egy ideig, egészen pontosan, amíg rá nem jöttem, hogy nem is szeretem az olasz borokat. Túl savas az nekem, aminek hatása, hogy nem részeg az ember, hanem csak rosszul van, de hát nézzük a jó oldalát, örülhetek, hogy egyáltalán még létezik a légitársaság és adnak korlátlan alkoholfogyasztást. Ha arra gondolok, hogy amikor megvettem szeptember elején a jegyet és örömömben egyből felmentem a hírportálokra, hogy már címlapon vagyok-e, ott le is fagyott a mosoly az arcomról, amikor arról szólt minden főoldal: Az ALITALIA a csőd szélén, Az ALITALIA csődvédelmet kér, és a legjobb: Az ALITALIA legkésőbb októberben megszűnik. Hurrá!
Ezeket a híreket egy időben tették fel, amikor éppen vettem a jegyet… Ehhez képest közel két hónapos paráztatás után az indulásom előtt csak pár nappal nyugodtak meg a kedélyek, amikor bejelentették: a veszély bár még fenn áll, de március 01-ig biztosítva vannak a működés feltételei. A return jegyem március 21.-re szólt… Hurrá! Akkor legrosszabb esetben kihoznak, de vissza már nem visznek? Hurráááá!!! A kacér szempárt, aki üdvözölt hiába kerestem gépen, csak a hatvanhoz közelebb eső ötvenes légikísérőkhöz volt szerencsém. Sebaj, tényleg csodát tettek a cég megmentésével, van kerozin a gépben, étel, ital a többi luxus! Úgyhogy mit pufogjak? Nem tudok aludni sem buszon, sem vonaton, sem kocsiban így egyértelmű, hogy repülőn sem. Pont ezért két könyvet is felvittem, hogy az időmet hasznosan töltsem el, ha már az elmúlt két hónapban nem voltam képes beleolvasni sem az útikönyvembe sem a spanyol zsebszótáramba. A célhoz közel szembesültem, hogy se megszólalni nem tudok, de ha meg is tudnék spanyolul szólalni, akkor sem tudnám, hogy hova is akarok menni mit is kellene kérdeznem, hisz semminek sem olvastam utánna. Nagyon fáradt voltam, hisz az elmúlt napokban fordítottan volt arányos az alkoholfogyasztásom az alvással töltött órák számával így azt találtam ki, hogy bár semmi jót nem hallottam Caracasról egy-két estére megpihenek ott és ezt követően tiszta fejjel elindulok utam fő célállomásához a legendás Machu Picchu felé. Közel 5 hónap csak elég lesz az oda-vissza úthoz, hisz Caracasból szólt a jegyem vissza Budapestre. Mint később kiderült Caracast sem tudtam tartani, mert az 5 hónapból 12 lett, Machu Picchut is csak 7 hónappal érkezésem után hódítottam meg.
A tessék-lássék szervezés nagymestereként már csak a spanyol tudásomat kellett felturbóznom a következő pár órában amíg Carasaba érek. Nem tudom, hogy mit gondolhattam, hogy mégis milyen csoda folytán fogok beszélni spanyolul pár óra múlva, amikor 2,5 hónapos ibizai nyaralásom folyamán a Buenos Dias, Tardes, Noches, Hola, Uno, Dos, Tres, Quatro, Señora, Señor, Mañana, Si, Gracias, szavakat sikerűlt csak megtanulnom a Vamos a la playa és a Oh Ooh Oh Oooh mondatokkal együtt. Jah! El is felejtettem majdnem még egy nagyon fontos szót sikerült magamévá tennem ez idő alatt a Huevo-t. Ami tojást jelent, hisz néhány hétig Ibizán reggeliztető főszakács voltam egy négy csillagos szállodában, ahol bár 12 ember dolgozott felügyeletem alatt, csak két kínai szakácsnak volt elképzelése arról, hogy mit is jelent konyhán dolgozni. Mr Bruce és Mr Lee semmilyen nyelven nem beszélt, de mégis ők voltak, akik megtanítottak a Huevo szóra, mert valami csoda folytán nekik mindig csak tojás kellett, semmi más! Én szereztem nekik tojást minden mennyiségben, ők meg vitték a konyhát helyettem. Reggelente így tök nyugodtan libbentem be a szállodába nap, mint nap a bulikból közvetlenül afterozni.
Világéletemben tetszett a spanyol nyelv, egyszerűen gyönyörű! De kótyagosan a savas bortól egyszerűen fájdalmas volt az tanulásnak színlelt lapozgatás is. Egy kellemes meglepetés is ért, amikor a monitoron feltűnt egy zenei klipben egy kedves idős angol színésznő ismerősöm. Ennek úgy megörültem, hogy mellettem ülő öreg bácsinak próbáltam elmutogatni illetve a fenti szavakat használva elmondani, hogy ki is ő. Erre neki több se kellet elkezdte mesélni az életét spanyolul, amire én a következő órákban a Si vagy a Huevo szavak ismételgetése közben bólogattam megértően, miközben izgatottan bámultam a számomra soha meg nem unható alattunk elterülő óceánt és a mindent kitöltő kék eget. Caracas környékén, a tengerparton nem pálmafák vannak, hanem óriási kaktuszok. Először arra gondoltam, hogy vagy eltévedtünk vagy elrabolták a gépet amíg kiakcióztam magam addigra már le is szálltunk. A gépből kiszállva sikerült minden ismerős arcot elvesztenem pillanatokon belül, így csak mentem, mentem kótyagosan amerre a lábam vitt mígnem eljutottam egy óriási térbe ahol tömegek álltak sorban a hatalmasBienvenidos a Venezuela felirat alatt. Őszintén szólva, olyan rossz állapotban voltam, hogy zombiként beálltam egy párszáz fős sorba, ahol csak néhány perc múlva kaptam észbe: basszus, lehet, hogy ez az indulási oldal hisz spanyolul a Bienvenidos az nagyon hasonlít a francia Bon Voyage-ra és miután mindkettő latin nyelvcsaládból ered így az értelme is ugyanaz kell, hogy legyen: Jó Utat! Olyan szinten szét voltam csúszva, mint a másnapos ember – alvás nélkül. Negyedóra csatangolás kellet miután kiléptem ebből a sorból és elkezdtem keresni az érkezési oldalt, hogy vegyem az erőt és kiszótározzam ezt a szót.
Persze jó helyen voltam én eredetileg is, hisz csak üdvözölnek Venezuelában és nem búcsúztatnak. Szerencsére a sor megfogyott így nem kellett sokat állnom, valószínűleg ha a minimum félórás sort végigálltam volna, ki is dőltem volna perceken belül. Ez a séta jót tett.
Pénzváltás feketén, volt a következő feladatom, hisz Hugo Rafael Chávez Frías és a világ más gazdasági szakértői is másképp értékelik a venezuelai Új Bolivianót, így Dollárt sokkal jobb árfolyamon lehet váltani feketén, mint bankban. 20 dolcsiért kaptam 80-at a reptéren, miközben a hivatalos árfolyam 46 lett volna hivatalosan.
A városba tartó buszmegállóban egy Indina Jones maskarába beöltözött srác kinézett magának. Ahogy kivettem a kérdését azt kérdezhette, hogy: Te egy utazó vagy? Nos az ember először őszintén válaszol a gondolataiban ami nekem ez volt ”egyenlőre még csak másnapos vagyok, nos harmadnapos, na jó: negyed vagy akár ötödnapos szinte nulla alvással, de ha kapok pár napot helyrehozni magam, akkor utazóvá varázslom magam”. Ezt elmutogatni nem volt semmi kedvem, így rávágtam, hogy: igen, utazó vagyok… erre nagyon megörült és izgalommal telt szemmel elkezdett mindenfélét magyarázni nekem, amit én úgy értelmeztem, hogy egyszer ő is utazni akar és sok kalandot átélni. Persze az is megfordult a fejemben, hogy csak szopat és alig várja, hogy a haverjaival kirabolhasson, amikor már kiderítette hol szállok le a buszról. Aztán minden gyanakvásom elszállt, sőt még egy kis életenergia is belém szállt, amikor megszólalt a telefonján a film zenéje: tüttürüttűűű-tüttürrűűűűű. Nekem pont ilyen szent örültre van szükségem, elővettem gyorsan a Rough Guides-omat és áthúztam egy tollal a caracasi részt és elmutogattam, hogy ő hova menne a helyembe a főváros helyett, ami közel van? Vágta a lapot és rábökött Puerto Colombiara. 2-3 óra út és már lehet pihizni a Karib-tenger partján. Meggyőzött!
A Gato Negro Metro állomástól elmentünk 0,9 B-ba kerülő metrójeggyel a La Bandera autóbusz állomáshoz, ahol elváltak útjaink. Itt 30 B-ért beültem egy iránytaxiba ami Maracayba vitt. Miután tele lett a kocsi elindultunk addig is szépen elolvastam mindent, amit a Henri Pittier Nemzeti Parkról tudni érdemes. Az egyébként másfélórás utat több mint 3 óra alatt tettük meg, valami baleset okozta feltorolódott dugó miatt. Majdnem este 9 volt amire Maracayba értem.
Már több, mint 24 órája utaztam és persze busz nem járt már, a 30 dolcsit nem fogadták el az út hátralévő részéért a taxisok, hisz már nagyon késő volt, ami veszélyessé is tette az utat. Én sem nagyon erőltettem, mert azt mondták ez a 1,5 órás út Maracaytól Puerto Kolombiáig az egyik legszebb autósút egész Dél-Amerikában, ami busszal 10B iránytaxival 20B-be kerül. Egyetlen egy szállás volt a lepusztult és veszélyesnek tűnő buszpályaudvar mellett egy még lepusztultabb es még veszélyesebbnek tűnő „Szerelem Hotel” ahol nem jöttem rá, hogy az 94 dollár vagy 94 Boliviánó sem arra, hogy ez a ár egy órára vagy egy éjszakára értendő. Nem akartam sok időt eltölteni ezekkel a rosszarcú emberkékkel, inkább felmálházva visszamentem a buszállomásra. Forró nyári estén, felforrósodott olajos beton okádta a hőt vissza az izzadt arcomba. Elég nagy, vagy tíz focipálya nagyságú volt a buszállomás a város szélén, a környező iparterület és gettó területén alig pislogott néhány betört ablakból a fény, egyik sarkában piac és bezárt üzletek a másikban taxisok, a harmadikban egy roncstelep… Kosz, mocsok és szegénység mindenfelé. A buszokon sosem hallott városok nevei ahonnan indultak vagy ahonnan érkeztek. Lövésem sem volt, hol vagyok az útikönyv egy szót nem írt erről a helyről csak annyit, hogy itt kell átszállni nappal. Nappal, és nem este 9 után, ami inkább volt bőven 10 is már!
Egyre több rossz archoz kapcsolódó szempár szegezte rám és a cuccaimra gonosz tekintetét. Nem lesz ez így jó! A tömeg egyre ritkult a zsebemben több mint ezer dolcsi, illetve az egész életem a hátamon miközben a rossz arcúak száma percről percre nőtt körülöttem. Iszonyatosan fáradt voltam, sokad napos, a fejem zúgott a gyomrom háborgott ilyenkor szoktam rossz döntéseket hozni, ami ebben a helyzetben könnyen végzetes lehet. Nem vagyok egy félős típus, most sem féltem, inkább azt mondanám, hogy szokatlan volt az űzött vad szerepe egy olyan környezetben ahol az erőszak nem unaloműzésre szolgál, hanem a túléléshez. Én itt csak egy vad vagyok és körülöttem rengeteg vadász, akiket éhes családjuk vár otthon. Az igazán rémisztő dolog nem is a bűnözők tömegeinek a fenyegetése volt, hanem ahogy az egyszerű és tisztességes emberek lemondóan és sajnálkozva néztek rám. Hisz ők mind jobban tudták mi vár rám, ha ők már nem lesznek az utcán.
Már alig volt néhány kifőzde nyitva azok is inkább takarítottak, mint főztek. Nagy ritkán, ha jött még busz azok a taxisoknál álltak meg biztonsági okokból, hogy az utasok egyből taxiba szálljanak vagy a szeretteik felvegyék őket az ott biztonságban parkoló kocsijukba. Már a helyiek sem akartak a buszállomás e szegletébe jönni, hisz akár ők is űzött vadakká válhatnak bármelyik pillanatban. Mielőtt még bezárt volna az utolsó kifőzde és kezdetét vette volna a hajsza leültem rendelni, ami még volt. Kedves öreg néni szolgát fel segítőkészen. És ha az este folyamán eddig nem féltem, na, akkor végigfutott a hátamon a félsz, amikor kiderült egy szót nem beszélek spanyolul és ő az üreges, de mégis jóságos tekintetét rám szegezte és a szemünk találkozása lehetővé tette, hogy lássam és érezzem mi fog történni velem ezután, hisz itt eddig is és ezután is így járja a módi… Egyszerűen elfogyott az életterem és a levegő körülöttem. Vége! Bevégeztetett! Egyetlen egy pozitív gondolatom az volt, hogy a biztosító fizet a családomnak, akiknek holnaptól nem kell soha többet izgulniuk miattam. Háááát… nem voltam elragadtatva a helyzetemtől, főleg amikor akadozva elkezdett lepörögni az életem előttem…
A lábam alatti szemétkupacban megmozdult valami, én azt gondoltam, hogy patkány. De egy csak sün kotorászott némi élelemért. Sün… Süüün???… SÜÜÜÜNNN!!! Naná, hogy sün! Mi az, hogy sün? SÜNÖK! Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Kisköcsög piti bűnözők ma is éhesek maradtok, mert ma nem leszek a prédátok!
A nénit megkérdeztem, hogy ezen a szeméttelepen van e rendőrőrs, mert egyszerűen nem hittem el, hogy az ne lenne. Persze az eddig nem említett negyedik sarokban van a buszállomáson, ahonnan bejönnek a buszok. – De hisz tök sötét van ott! – Mert a bezárt üzletek lányai közül biztos ott van legalább egy – magyarázta. Basszus! Itt fordulnia kell a kockának, ami jelen esetemben a sorsom és a végzetem. És tényleg ott volt egy kis ici-pici épület. Pont befejezték a menetet a szerelmesek így nem is zavartam meg őket, amikor zörgettem az ajtón. Elmutogattam mi is akarok, mi is a bajom. A rendőr mondta, ha akarok a cellába lefeküdhetek. De jó! Dél-Amerikában az első estém egyből egy rendőrségi cellába vezet, nem is indulhatna jobban az utam. Yeeesss!
Persze egyből kijött belőlem a kis borsóhercegnős királylányos mese főhőse, amikor felkapcsoltam a villanyt, hogy lássam mi is van a cellában és ott észrevettem a takarón tócsában álló friss gecit… mély lélegzetet követően behívtam a rendőrt. Ő pironkodott egyet aztán megegyeztünk, hogy én ott nem alszok hiába vár rám kinn a végzetem, hiába akarok összeesni a fáradtságtól. Ő erre felhozta, hogy ha nem akarok aludni, akkor odahív még egy lányt és majd ő alszik ott, de akkor nekem ki kellene ülni a rendőrségi épület elé mert, hát ügye a szolgálat az szolgálat, és ha már ott vagyok valami papírt kell elkérnem a beérkező buszsofőröktől, akik egész éjjel jönnek kb félóránként. Nnnna! Ez egyre jobb! A komcsi diktatúrában sünné válok alig pár órával azután, hogy Dél – Amerika földjére léptem… pffff… de végül is miért is ne? Hisz egész életemben egyetlen egyszer gondoltam arra, milyen jó rendőrnek lenni, amikor elképzeltem, hogy zorkó arccal megállítom a járművet és és még zoralabb arccal, az ujjammal mutatom, hogy tekerje le az ablakot. Ez a pillanat végre eljött életemben.
Amikor kiültem a rendőrség elé szolgálati zseblámpámmal felfegyverkezve kaján vigyorral az arcomon a rosszarcú emberek tekintete értetlenkedve világított rám a messzeségből. Ma nem lesz vad elejtve kisköcsögök!
Nem sokára az első busz meg is érkezett, kötelességtudóan megállt előttem, én meg elkezdtem körözni az ujjammal, hogy húzza le az ablakot miközben világítottam össze vissza de legfőképp a sofőr szemébe a zseblámpámmal. Ez a pillanat egyfajta kielégülést és kárpótlást nyújtott az elmúlt órák szívásai miatt és egy régi gyermekkori álom megvalósítását egyben. A felhőtlen öröm nem tartott sokáig, hisz a busznak nem letekerős, hanem elhúzós ablaka volt. Ezt óriási csalódásként éltem meg. Hirtelen felgyülemlett feszültséget úgy vezettem le, hogy a papírral a kezemben körbejártam a buszt és ahol tudtam jó nagyot belerúgtam! Ekkor már a távolból sasozó rosszarcúak tekintetébe egyfajta félelem vegyült, csak nehogy találkozzanak egyszer egy sötét utcában egy olyan szellemi fogyatékossal, mint én. Miután az összes busz ablaka elhúzhatós volt, már semmit sem élveztem a sünné válásomba. Magyarországon már késő délelőtt van én meg rendőröst játszok holt fáradtan és kimerülten bőven harminc órás utazást követően. Nem is tudom hányadik holtponton estem túl, közben a rosszarcú emberek vonásai megenyhültek, emberivé váltak. Még egy éjjel nappal nyitva tartó trafikig is elmerészkedtem az állomás közepén ahol vettem csokit a körülbelül egy tucatnyi rosszarcúnak. Nem volt nekik rossz arcuk, csak éhesek voltak.
Végre eljött a hajnal, majd a reggel is de a buszom még mindig sehol, az iránytaxi sem akart megtelni. A gyomromban már rég nem gyomorsav, hanem a lépem folyt, az izzadságtól és a mocsoktól mindenem ragadt, a nap tűzött, és arra gondoltam, mekkora faszság volt, hogy idejöttem… leguggoltam a mocsok közepére a kezembe hajtottam az arcom és nem tudtam, hogy sírnom vagy ordítanom kellene, akármelyik is történne azt követné az összecsuklásom. Ekkor fütyült a srác, hogy megtelt a kocsi. Reggel 10… Indulááááss! Alig 10 perc alatt kiértünk a városból, bömbölt a zene a vörös 2107-es kocka Ladában én meg csak töltődtem az útitársaim mosolyából, a napfényből, a zenéből és egy valóban csodálatos nemzeti park látványából, ahogy a szerpentinen vágtatunk hegynek fel, völgynek le, szakadékok és vízesések között a dzsungelben. Csodálatos! Azt hiszem most érkeztem meg Venezuelába!
Alig déli 12 előtt érkeztünk meg egy alig párszáz fős kis halászfaluba a Karib-tenger mellé. Próbáltam, de nem tudtam alkudozni szállás szempontjából nem is erőltettem. Egy gyönyörű koloniál épületben kivettem egy 3 ágyas szobát, csak az volt tiszta a többire várni kellett volna. Nem akartam várni, csak egy zuhanyt akartam és aludni. A zuhany után arra emlékeztem utoljára, hogy dőlök az ágyba, de arra már nem, hogy megérkezem, mert dőlés közben félúton elaludtam.
Alig 3 óra alvás után de mégis frissen és kipihenten ébredtem. Útban a tengerpart felé nem tudtam ellenállni a kukoricából készült édes palacsintának a chachapasnak, meg a frissen csavart gyümölcslének. Az élet szép! Amikor megláttam a tengerpartot egyszerűen nem hittem a szememnek. Ma is azt mondom, hogy a világ egyik legszebb és legromantikusabb partja tárult elém.
